Kun Zsuzsa egy olyan korszak ikonikus művészegyénisége volt, amelyet a magyar tánctörténet XX. századi aranykorának nevezünk, s melynek főalakjait egy ország, sőt a nagyvilág is idoljaként tisztelte. Ő és pályatársai újságok címlapjain mosolyogtak, személyes sorsuk, pályafutásuk, emlékezetes alakításaik tömegeket foglalkoztattak és inspiráltak. A művelt, széles látókörű Kun Zsuzsa kedvelt interjúalany volt: a nyomtatott sajtón kívül gyakran szerepelt a rádióban, televízióban is. Kiváló kommunikációs készsége, karizmája, személyiségének súlya, varázsa, fanyarul tárgyilagos stílusa, a személyiségét övező sejtelmes, finom drámaiság valódi hőssé, sztárrá tette. Nemzetközi pályafutásának első állomása az 1953-as, bukaresti Világifjúsági Találkozó volt. Az ezt követő negyed század során szinte a világ összes jelentős balettszínpadán megfordult: a Magyar Állami Operaház vezető művészeként, vagy egyéni vendégjátékok során Moszkvától Sydney-ig, Kairótól Helsinkiig, Edinburgh-tól Tbilisziig ünnepelték alakításait.
Huszonnyolc éves operaházi pályafutása során százezrek csodálhatták meg sokoldalú tehetségét: a balettirodalom patinás főművei, népszerű remekei mellett kortársai új, kísérletező szellemű alkotásaiban is kiváló alakítást nyújtott – vállalkozó szellemmel formálva a közízlést. A mai hatvanasok-hetvenesek és idősebbek tízezrei őrzik meghatározó élményként egy-egy emlékezetes szerepformálását, könnyed és magabiztos mozdulatait, átható tekintetét, az alakjából áradó, szinte perzselő sugárzást. A bahcsiszeráji szökőkút Zarémájától (1952), Seregi László Sylviájának címszerepéig, két évtized alatt alakításainak szinte felsorolhatatlan sokaságával öregbítette a magyar balettművészet történetét. Giselle, Júlia, Odette-Odilia, a Diótörő Máriája, a Keszkenő Sárija, Swanilda, Seherezádé, Gajane, A lány A csodálatos mandarinból, Csipkerózsika, a Spartacus Fláviája és megannyi, szerepnévhez nem köthető, kivételes alakítás – mint az előadóművészet annyi óriásának esetében: mindenkinek, aki valaha látta, van egy saját, kitörölhetetlen Kun Zsuzsája.
E sorok írója Gara Márk tánctörténésszel, 2016-ban látogatta meg a már megrendült egészségi állapotú Kun Zsuzsát a több mint száz éves, s felépülte óta megszakítás nélkül a család által lakott, rákospalotai házban (a balerina a kerület díszpolgára volt). Hosszúra nyúlt vizitünk során a Mesternő a rá jellemzően lebilincselő stílusban beszélt emlékeiről, s beszélgetésünk során kiderült, hogy gazdag pályafutása jelentős dokumentációját őrzi.
Kun Zsuzsa 2018. december 24-i halálát követően, a Magyar Táncművészeti Egyetem, Bolvári-Takács Gábor rektor és (az Egyetem épületében időszakos Kun Zsuzsa-emlékkiállítást létrehozó) Kazinczy Eszter balettművész-pedagógus támogatásával, közvetítésével kezdtünk egyeztetéseket a hagyaték sorsáról, mely idén tavasszal került be a PIM-OSZMI Táncarchívumába. Kétségtelen, hogy e hatalmas emlékanyag a gyűjtemény több mint fél évszázados történetének egyik legjelentősebb gyarapodása. A közel másfélezer fotót, a pályát dokumentáló okmányok, levelek, táviratok, feljegyzések százait tartalmazó anyag szétválogatása, azonosítása szinte azonnal megkezdődött.
Mindig nagy örömet okoz egy-egy kiemelkedő művészt szokatlan, rendhagyó helyzetekben ábrázoló képeket tanulmányozni: a nem megszokott beállítások, témák, alkalmak, a modell-fényképész interakció újszerű volta különleges vonásokkal gazdagíthatja, konkrétan és átvitt értelemben is egy nagy művész, olykor az unásig ismert portréját. A(z) (élet)helyzetek olykori közhelyesedő jellege, mesterkéltsége, az általában közeli ismeretség meghitt, ugyanakkor komfortos, rutinszerű körülményeket teremt a fényképezés aktusa során. Egy-egy hazai fotográfus-óriás remek képeit leszámítva, ritkán csodálkozhatunk rá (kivált: évtizedek távolából) a jól ismert művész ritkán látható arcára, tekintetére, gesztusaira. A megrögzült, kanonizált helyzetek, szerepek, az ezerszer begyakorolt mimika az egyik oldalról, a kockázatkerülés, vagy éppen (önkéntes, vagy bevállalt) „biztosra menés” a másik oldalról kevéssé ad lehetőséget a személyiség kibomlására, s a fénykép ilyenkor gyakran nem több mutatós adatnál, tetszetős és a végtelenségig tárgyilagos tucat-dokumentumnál. Különösen érvényes ez a Kádár-kor kiemelkedő – általában rendre tipikus helyzetekben, beállításokban megörökített – táncművészeinek esetében: megbecsült és kivételes emlék ezért egy-egy jól sikerült, profi vagy amatőr, „mélyre menő” civil fotó, próbakép. Keleti Éva, vagy Féner Tamás próbatermi vagy hétköznapi helyzetekben készült, remek felvételei szolgálnak nagyszerű példaként ebben a tekintetben.
A vasfüggöny mögül a szabad világba kijutó művészek vonásai olykor szinte gyökeresen megváltoztak az ott készült felvételeken: a számukra ismeretlen fotósok, mint friss szemek, egészen rendhagyó módon láttatták az Egyesült Államokban turnézó Róna Viktort, a Párizsban vendégszereplő Orosz Adélt, vagy a Londonban vendégeskedő Fülöp Viktort, Kun Zsuzsa első férjét és Sipeki Leventét, a második férjet, s persze magát, írásunk főszereplőjét. Külön intimitást kölcsönöztek e felvételeknek a modellek és az alkotók közt esetlegesen szövődött baráti kapcsolatok, az újszerűség, szabadság és bizalom légköre, az egymásra csodálkozás és a megismerkedés folyamatának stációi.
Kun Zsuzsa hagyatékában Wilson több tucatnyi, 1961 és 1967 közt Nagy-Britanniában és Magyarországon készült felvételét találtuk meg, s a brit szakember számos, ugyanebben az időszakban, a balerinának írott (rendszeres kapcsolattartásról árulkodó) levelét. A hónap műtárgyául választott, 1965-ös felvételen a Kew Gardens városrészben lakó Wilsonnal a közeli vadasparkba kiránduló, a feljegyzései szerint ekkor harmadik alkalommal Londonban járó, harmincegy éves Kun Zsuzsa látható. Az írás illusztrációjaként Wilson további két, ugyancsak Londonban készült fényképét is láthatják.
E kivételesen derűs, megkapó felvétellel egy magánéletében tragédiák sújtotta, nagy művészre emlékezünk, akinek személyes sorsa és kivételes pályafutása, dilemmái, harcai, erősségei és elgyengülései egy teljes művészeti ág tanulságait összegzik személyében. „Intelligens, emancipált, pontos, pallérozott, sallangtalan, érzékeny. Ezek ugyanannyira jellemzői voltak, mint a kiváló spicc-technikája, a nagy ugrásai, a kifinomult karmunkája, a dinamizmusa, a tiszta technikája, a drámai-lírai-melankolikus alkata, komolysága, előadóművészi ereje.” – fogalmazta meg Kun Zsuzsáról írott, a Tánckritika.hu-n megjelent, kiváló emlékező esszéjében Horeczky Krisztina. A balerina rendkívüli pályafutásának dokumentumait, emlékét 2019 tavaszától a PIM-OSZMI Táncarchívuma őrzi az örökkévalóságnak.
Írta: Halász Tamás