Szendrő József életútja - harmadik rész

„Miért is éljen egy athéni ember Spártában?”
Szendrő József életútja, avagy egy közösségteremtő magányossága három részben
 
 
 
3. rész „Zsír egy kis savanyúval” (1962–1971)
 
 
Szendrő József 1962-ben végérvényesen visszatért Szegedről a fővárosba. Rendezett és játszott a Petőfi Színházban és Fővárosi Operettszínházban. A Film Színház Muzsika hasábjain 1965 tavaszán kesernyés humorral összegezte addigi szakmai életútját: „Három évtized százalékokban, tíz százalék – amire felkészültem, kilencven százalék – amire felhasználnak.”
 
Mednyánszky Ági és Feleki Kamill partnereként
Csiky Gergely: A nagymama
Fővárosi Operettszínház, 1964
 
Immár harmadszor szerződött 1966-ban egykori anyaszínházába, a Nemzeti Színházba. A szerteágazó és sokirányú pálya utolsó állomása tele volt keserű hiányérzettel. Amikor Galsai Pongrác azt a kérdést tette fel, hogy milyen feladatokat kap, a művész így fakadt ki: „Másod-, harmad- és negyedrangú kövér embereket. Meg több tucatszerepet egyéb fórumokon. Filmen, tévében, kabarészínpadon. Úgy látszik, a testsúlynak kérlelhetetlen törvényei vannak azok tudatában, akik a színészi munkát kiosztják. Mit lehet erre mondani?” 
 
Közben ismét a fiatalokat segíti, ő fordította ugyanis Leonyid Zorin Varsói melódia című darabját, melynek 1968-as bemutatója három fiatal művész sikerét hozta a Nemzetiben: Törőcsik Mariét, Sztankay Istvánét és a rendezőét, Iglódi Istvánét. Szendrő büszke örömmel mesélte, hogy a fordítás olyan jól sikerült, hogy egyetlen szót sem kellett javítani benne, első perctől az utolsóig eleven színpadi szövegként használhatták. 
 
Szendrő József szerette volna végre megmutatni magát Falstaffként Shakespeare IV. Henrik című drámájában. S egykori pécsi sikerére, a Jegor Bulicsov címszerepére is vágyott. Nem játszhatta el egyiket sem. Galsai Pongrác megfogalmazásában „Az energiával, amelyet kitermel, erőműveket lehetne működtetni. Nem csak rajta múlik, hogy olykor játékvonatokat kell futtatnia egyik papírmasé alagúttól a másik bádogállomásig.”
 
Sztankay István, Törőcsik Mari, Szendrő József, Iglódi István és Csányi Árpád díszlettervező
a Varsói melódia főpróbáján
Katona József Színház, 1968
 
Végigtekintve pályáján, úgy vélte, hogy a legelkeserítőbb jelenség a színészi rivalizálás; a „szubrettharctól a Hamletek szintjéig”. Úgy látta, hogy „förtelmes dolog ugyanolyan lármát csapni a felhők közt, mint a gangon.” Ekkorra már eléggé magára maradt: kevés színházi szerepet kapott, s pusztán néhány közeli baráttal – de lehet, hogy csak Latinovits Zoltánnal és Ruttkai Évával – tartotta a kapcsolatot. „Sajnos tökéletes magányban élek. Újra megnősülni? Aki sok embert szeret, az eggyel már nem boldogulhat. Barátaim pedig reggeltől estig elfoglalt művészek. Úgy látszik, túl intenzíven voltam társas lény, nemhogy a magányt tartósan megszokjam.”
 
Az utolsó évek művészi kiteljesedését alkotói és előadói estjein sikerült megvalósítania. Az 1960-as évek második felétől gyakran lépett színpadra mai Radnóti Színház helyén működő Irodalmi Színpad műsoraiban, de gyakran szerepelt a Fészek Művész Klub pódiumán is. A Zsír egy kis savanyúval című sorozata majd az Öltözőtől a színpadig című pódiumestje teltházakat vonzott. Ezek az alkalmak sokkal többet jelentettek Szendrőnek egy-egy kellemes színpadi jelenlétnél: „Újra be szeretném bizonyítani, hogy képességeim alapján is súlyos vagyok. E célból rendezem önálló szerzői estjeimet. Versekből, prózai írásokból, magánszámokból. Azt, amit a színház közösségében nem bíznak rám, egyelőre megcsinálom egyedül.” 
 
Mesterházi Lajos: Ünneplők című művében
Tök, az igazgató szerepében. Partnere: Nagy István
Irodalmi Színpad, 1963
 
Fanyar humorú, öniróniában gazdag estjeibe beleszőtte örömeit, bánatait, csalódásait, a szakma iránti szeretetét. Megrendítő vallomásként került a műsorba képzeletbeli beszélgetése fiával, aki akkortájt lett volna tizennyolc. A fiút Iglódi István személyesített meg. „Így adtam valamit hírül abból, ami a legmélyebben van. S ilyenkor egy kicsit boldog voltam. Ez pedig nem csekélység”– vallotta. 
 
Szatmári István színészkollégája a Zsír egy kis savanyúval című estjéről szólva megjegyezte: „Istenem, de keserű volt az a savanyú.” Hasonló kesernyés választ ad maga Szendrő József is egy baráti megállapításra, miszerint nem tűnik túl boldognak: „Nézd, ha egy Rómeó több mint ötven éves, egy lírai költő több mint száz kiló; ha egy rendező elindít egy Latinovitsot, és nincs színháza hozzá, akkor az illetőnek hülyének kell lennie ahhoz, hogy még örüljön is… Hülye pedig nem vagyok…”
 
Rendkívüli műveltségű, Németh Lászlóért rajongó tudós elme volt – ugyanakkor a szakma utolsó nagy bohémje. Asztaltársaságok központi alakja, számkivetett művészek pártfogója, mindenkori társulatát védő vezető. „Jó jellemszínész, egyben páratlan, tiszta értelem, szánakozni tudó szív, világirodalmon nevelkedett szellem, szíve szerint költő maradt az utolsó percig” – emlékezett rá nekrológjában Barabás Tibor író.
 
Thomas Mann Lujzi című novelláját Szőnyi G. Sándor rendező 1970-ben televízióra alkalmazta. Ez a tévéfilm lett Szendrő hattyúdala. A művész egy megcsalt férj tragédiáját tárja elénk, eljutva a „drámai jellemábrázolás csúcsáig”. A forgatásról munkanaplót írt, ami jóval túlmutatott a mindennapok történésein. Összegzése volt életének, pályájának, a művészi létről vallott gondolatainak: „nálam az írás és a színjátszás kettős kényszere egész pályámat behálózta, ezen kívül igazgattam, rendeztem, fordítottam – helyek és műfajok szerint úgyszólván mindenütt megfordultam. Ezért is nem lettem házi-isten sehol. A magam dolgát igazán szeretem… ma is. Közérzetem csak azért rossz, mert elég hézagosan és vegyesen gyakorolhatom. Már a bénító hatások következtében amúgy sem űzhetném kedvem szerint…”
 
Ruttkai Évával az 1960-as években
Inkey Tibor felvétele
 
Azok közül, akik a pálya során mellé szegődtek, Latinovits Zoltán volt haláláig kitartó, hű szövetségese, élete utolsó hónapjaiban is támasza. Latinovits fogalmazott úgy, hogy Szendrő József föladva az életet, „hagyta magát elpusztulni ötvenhét éves korában.” S hogy miért? Szendrő egy Hevesi Sándorról írott tanulmánya végén az alábbi kérdéssel adta meg a választ: „Miért is éljen egy athéni ember Spártában?”
 
 
VÉGE
Írta: Szebényi Ágnes
 
Felhasznált irodalom:
A holnap színészei. Beszélgetés a Nemzeti Színház új ösztöndíjasaival, Újság, 1936. április 19.
Szendrő József: Pályámról, Film, Színház, Muzsika, 1959. november 13.
Szendrő József: Hevesi Sándor (László Anna könyve nyomán), Alföld, 1960. 6. szám
Szendrő József: Maszk és toll, Film, Színház, Muzsika, 1965. április 9.
Zelk Zoltán: Golyóstollal, Tükör, 1966. január 18.
Devecseri Gábor: A tavasz napja sütötte, Tükör, 1966. november 1.
A Nemzetitől a Nemzetiig. Harminc éve színész Szendrő József. Beszélgetőtárs: Bajor Nagy Ernő, Szabad Föld, 1966. december 26.
Színházi Magazin (A Magyar Rádió hangos folyóirata Tolnay Klárival), 1969. november 16.
Galsai Pongrác: Öltözőtükör, Budapest, Kozmosz kiadó, 1971.
Barabás Tibor: Búcsú Szendrő Józseftől, Film, Színház, Muzsika, 1971. október 30.
Máthé Erzsi: Tájbuszon, Film, Színház, Muzsika, 1974. március 30.
Szendrő József: Lujzi. Munkanapló egy tv-film forgatásáról, Kritika, 1980. 6. szám 
Szatmári István: Szendrő, Rakéta Regényújság, 1984. május 22.
Szigethy Gábor: A kövér Szendrő, Budapest, Nyitott Könyv, 2002.
Lengyel György: Színi lelkem székesfővárosa: Debrecen, Hitel, 2015. 8. szám