osloi színházi kisokos (Szabó Attila útibeszámolója)

Egy villámlátogatás benyomásai

 

Sötét? Hideg? Távoli? Kiutazásom előtt nagyon keveset tudtam Norvégiáról, vagy a norvég színházról. Persze, Ibsen, Jon Fosse, a nagy nevek, akikről mindenki hallott, de mi van ezeken túl? Előítéleteim nagy részét aztán hamar felül kellett vizsgálnom. Oslo Budapestről mindössze két és fél óra repülőútra van, a repülőtérről pedig az ötven kilométerrel délebbre található főpályaudvarra húsz perc alatt repíti az embert az expresszvonat. És az idei didergős magyarországi novemberhez képest kifejezetten kellemesnek tűnt a nulla fok körüli hőmérséklet, ami a norvég fővárosban fogadott. És valóban: Oslo az egyik legélhetőbb európai főváros: pont az a méret, amit még gyalog is bejárhat az ember, sokan kerékpároznak is, de villamossal is bárhova el lehet jutni. És hamar kiderült, hogy nemcsak PR-fogás, tényleg itt lehet a világon a legtöbb elektromos autó. A belvárosban minden második kocsi kipufogó nélkül zümmög el, este pedig az utcán parkoló autók szépen sorban a gyorstöltőkön pihennek. Gazdag, de nem kérkedő város: luxusautót, Teslát itt is csak elvétve látok, és a villamosok még budapesti viszonylatban is matuzsálemeknek tűnnek. Amíg működnek, miért is cserélnék le őket? Aztán nem is sötétedik olyan korán: bár délután 2 óra körül már naplemente-jellegű súrolófények adnak hangulatos fotókhoz remek világítást, de alig fél órával megy le korábban a nap mint nálunk az évnek ebben a szakaszában. Azt viszont elég nehéz megszokni, hogy reggel kilenc óra előtt vaksötét van, nem is értem, hogy járnak így a helyiek dolgozni.

Utazásom célja, hogy feltérképezzem a norvég kortárs színház helyzetét és minél több színdarabot vigyek haza, hogy legyen miből válogatni fordításra és szinopszisok megírására. Line Rosvoll a Dramatikkens hus vezetője nagyon szívélyesen fogad, bár nem nagyon érti miért is érdekel engem (vagy egyáltalán minket Budapesten) a norvég dráma. Első találkozásunk után szinte szusszanásnyi időt sem enged, rögtön előkap tíz-húsz kéziratot a fiókból, emailben összekapcsol öt-hat drámaíróval, találkozókat szervez, színházba visz, három napon belül bemutat minden élő és mozgó norvég színházi embernek. Ahogy betoppanok, Line végigvágtat velem a drámaközpont épületén, megmutatja a kis színháztermüket, a konyhát, a közösen használt irodákat és a velük egy épületben működő hangulatos kávézót. Ez a kávézó, vagy nevezzük inkább pubnak, az Oslo Mekaniske Verksted névre hallgat, és péntek este zsúfolásig megtelik fiatalokkal. És nem véletlenül verksted, azaz műhely a neve, mert a hely szűke miatt, na meg az itt felszolgált jó kávé okán, illusztrisabb vendégeikkel itt ülnek le dolgozni vagy tárgyalni a drámaközpont munkatársai is. De ugyancsak itt gyűlnek minden nap össze, pontban fél tizenkettőkor, a Dramatikkens hus dolgozói, hogy közösen elfogyasszák a főként hideg ételekből összeálló ebédjüket. Az alapanyagok beszerzéséért, valamint a „téma” meghatározásáért vetésforgó szerűen mindig más kolléga felel. Ottjártamkor a fekete szín volt a téma, ami olyan kevéssé gusztusos fogások feltálalásához vezetett, mint az ételfestékkel feketére festett főtt tojás, a fekete valamivel töltött palacsinta, vagy a sokkal ínycsiklandóbb csokoládéba mártott eper.

 

A Dramatikkens hus célja a kortárs norvég drámaírás támogatása, minden lehetséges eszközzel. Line alig két éve vezeti a központot, és első sorban arra törekedett, hogy a korábban kissé hivatalszerűen működő intézményt megnyissa az írók és színházi alkotók előtt. És a megnyitást szó szerint kell érteni: létrehozták a rezidens drámaíró programot, két ösztöndíjas drámaíró saját kényelmes kis irodát kapott és folyamatosan együtt dolgozik-ebédel a központ többi alkalmazottjával, rendszeresen beszámolva az dráma születéséről. A körülbelül 150 fős befogadóképességű színháztermet is kizárólag csak munkabemutatók, kortárs szövegek felolvasására tartják fenn, amire Line nagyon büszke, ugyanis sok független társulat foga fáj a belváros tövében található hangulatos és jól felszerelt kis teremre. Épp belecsöppentem egy iskolai és tantermi színházi fesztiválba, amelynek egyik munkabemutatóját a Dramatikkens husban tartották. Fiatal bábszínészek és bábrendezők néhány napot kaptak arra, hogy fél-háromnegyed órás előadásokat dobjanak össze kortárs norvég bábszínpadra írt drámákból, az írók közreműködésével. Több volt ez felolvasásánál, és, bár néhány ponton szövegkönyvvel a kezükben jelentek meg a színpadon a színészek, sokáig nem is vettem észre, hogy csak egy vázlatot-kivonatot látok egy majdani színpadi műből, ami lehet, hogy sosem készül el. Később gondolkoztam el rajta, hogy vajon hogy is lehet felolvasást tartani bábszínpadi írásból? Legalább a bábra szükség van, ugye? De láttam, hogy kis tehetséggel és kreativitással nagyon egyszerű eszközökkel is lehet jól működő bábot fabrikálni. Arra pedig kifejezetten jó egy ilyen seregszemle, hogy mégiscsak működésben, közönség előtt próbáljanak ki egy új szöveget, amire könnyen ráharaphat valamelyik színház az országból. Ugyanis erre a fesztiválra a színházi emberek, de főként a programszervezők, válogatni jönnek a gyerekeknek és az ifjúságnak szánt előadások közül. Az állam, a 2001 óta tartó Kulturális iskolatáska (Cultural Rucksack) program keretében kiemelten támogatja az általános és középiskolákba hívott hivatásos művészeti alkotások utaztatását, költségkeretet biztosítva a települések és iskolák számára, hogy tetszésük szerinti művészeti portfoliót állítsanak össze. A Black Box színházban megrendezett Showbox ifjúsági színházi fesztiválon két előadást is láttam. Ez a befogadóhelyként működő kis színház a belvárostól távolabb levő csendes lakóövezetben bújt meg, ami számomra bő félórás gyaloglást jelentett mindegyik irányban. (Drágállottam ugyanis a villamosjegyet, ahogy majdnem minden mást is az országban). Az előcsarnokba belépve igen barátságos légkör fogadott. Középiskolások mozgásszínházi performansszal lakták be a teret és, meglepetésemre, a kávé és tea mindenki számára ingyen volt.

 

Első este a Norvégiában fenegyereknek tekintett koreográfus-rendező Jo Strømgen fizikai színházi előadását, A vírust láttam. Az összességében könnyed, humoros előadás portugál-izlandi halandzsanyelven elmondott dialógusokat váltogat kortárstáncra épülő koreográfiával. A sci-fi keretbe ágyazott meglehetősen banális és néhol melodramatikus történet három posztapokaliptikus ősember és egy (számomra) Az ötödik elemből ismerős androidlány konfliktusait mutatja be, akik egy primitív számítógépet igyekszenek életre bírni. Jules Verne, A csillagok háborúja, Flash Gordon és egyéb közismert sci-fi művek farvizén (és részben ezeket parodizálva), az előadás szinte észrevétlenül csábítja be fiatal közönségét a rendkívül igényesen és balettes poétikával megkoreografált táncbetétek műélvezetébe, ami a halandzsanyelv és a szituáció blődsége után váratlan sokkhatásként ér. Igen erős inger lehet egy ilyen előadás ahhoz, hogy a fiatalok egy életre megfertőződjenek a táncművészet „vírusával”. 

A fesztivál keretében látott második előadás már súlyosabb témát boncolgatott. A Norvégiában élő angol drámaíró, Kate Pendry az Ausztriában 2015 nyarán egy teherautó csomagterében megfulladt ötven menekült emlékét idézi meg, egy kórusvers formájában. A Soft Eyes című előadást, melynek létrehozásában a Dramatikkens hus is közreműködött, egy valódi teherautó klausztrofób terében játssza a négy, rokokó jelmezekbe öltözött színész, feltupírozott parókákban, vastag könyvekből összetákolt „koturnuszokban”. Nyelvismeret nélkül is félelmetes hatást kelt az egyszerre, hangosan szavaló, a kis térben óriásoknak tűnő fiatal színész, főként, hogy mi nézők, úgy húszan, is össze vagyunk szorosan zsúfolva velük és egymással. „Amit tudunk, az nem az, amit tudunk. Nem tudjuk, mit tudunk.” – idézi a négyfős (görög?) kar a szövegben többször megismételt mottót. A tudás hiánya itt a konkrét tragikus esetre ugyanúgy vonatkozik, mint a kultúrák közti kellő ismeretek és empátia hiányára. Ehhez kellenének a „puha szemek”, hogy tisztán láthassuk a képet, akár a detektíveknek, hogy átlássák a bűntett helyszínét – zárja szövegét Pendry, A drót című kultuszsorozat híres dialógusára utalva. Az alig húszperces előadás végén teljes sötét lesz, felbőg a motor és a teherautó egy pillanatra megmozdul. Rövidsége ellenére igen intenzív az előadás fizikai élménye, nem biztos, hogy tovább el tudnám viselni a bezártságot. Nézőtársaim szorongása is tapintható. Thomas Holtermann Ostgaard rendezőtől később megtudom, hogy hosszú turnéjuk során nem minden iskola merte bevállalni a rendhagyó, immerzív előadáshelyszínt. Bár az előadás csendben és sötétségben ér véget, az iskolákban mindig feldolgozó beszélgetés követi a látottakat, ahol a diákok a bevándorlás, migráció, a kulturális kommunikáció kihívásairól oszthatják meg véleményüket.

 

Osloban kapásból két nemzeti színház is működik. A Det Norske Teatret újnorvég nyelven játszik (ami, mint kiderül pont, hogy a régebbi, hisz régi norvég dialektusokból állították össze a 19. század közepén, hogy az általánosan használt dán nyelvtől jobban elkülönítsék), a másik pedig, amely előtt Ibsen szobra áll, a Nationalteatret, az 1899-ben megnyílt régi színházépületben székel, és a legtöbb norvég által használt Bokmål  nyelven játszik. Értem – gondolnám – az modern épületben játszó újnorvég színház a haladóbb, és „Ibsen nemzetije” a konzervatív. Csak ez így nem igaz, tudom meg már Maria Tryti Vennerød drámaírótól, aki korábban szintén a Dramatikkens hus rezidense volt. Maria elmondja, hogy néhány fiatal író is előszeretettel használja az újnorvég nyelvet, még akkor is, vagy éppen azért, mert beszélni szinte senki sem beszéli. A Nationalteatret is számos kortárs darabot műsorra tűz, például Arne Lygre Hagydmagad című drámáját is nagy sikerrel játszották itt (nem is kaptam rá jegyet). És a nagy klasszikusokat is sokszor igen korszerű felfogásban viszik színre. A Norske Teatret-ben látok viszont egy kortárs darabot: Tore Vagn Lid Az igazság útjai című immerzív színházi előadást, mely a PISA-tesztről és a általában kérdésekről, a tesztekről szól. Norvégia ugyan jó tíz hellyel előrébb végzett nálunk a 2015-ös PISA-teszten, de nincs az első húsz ország között.  „Tesztelnek, tehát vagyok” jeligével egy kvízműsor díszletébe ültetett nézők kis csoportokba szerveződve (a szellemes díszlet maga gondoskodik a csoportok kijelöléséről) többnyire igen nehéz általános műveltségi kérdésekre kell válaszolniuk: földrajzi, történelmi, kémiai ismereteket kell emlékezetükből előbányászniuk, gitáron játszott zenedarabokat kell felismerniük. A három konferanszié a kérdések között monológokat mond, videobejátszásokat játszik be, statisztikai adatokat olvas fel, melyek elemelik a az előadást a kvízkérdések primér jelentésétől. Gondolom – mert bár a kvízeket kis német tudással meg tudtam fejteni, az előadásnak pont a „lényegét” nem értettem. Egy kritika szerint az előadás arról szól, hogy mások tesztelésének vágya hogyan ássa alá biztonságérzetünket, szabadságunkat és végső soron az igazi emberi értékeket: „A tesztelés társadalma egyben az instrukciók társadalma, és az instrukciók társadalma egyben az ellenőrzés társadalma.”  A tesztelés, versengés és a sokszor másokra is ráerőltetett rossz válasz által kiváltott szorongást meggyőzően átélhetővé teszi az előadás. Nézőtársaimmal, aki között fele-fele arányban voltak fiatal felnőttek és nyugdíjas korúak, egyszerre felelő kisdiákokká változtuk, és a végén lett is egy győztes (és vesztes) csapat, annak rendje és módja szerint. Van Lid igen sokoldalú színházi alkotó: nemcsak írta és rendezte az előadást, de a zenéjét is ő szerezte. Mint később megtudom, a közönséget ilyen-olyan módon aktivizáló előadások a kedvenc alkotói műfaját képezik.

 

Magyar szemmel irigylésre méltó kép rajzolódik ki szemeim előtt a norvég színházról a Mariaval és más színházi emberekkel való beszélgetések során: úgy tűnik, hogy nemcsak a független társulatok, hanem a kőszínházak is kapkodnak a kortárs drámák iránt, és a kis vidéki társulatok sem félnek vállalni egy-egy kortárs fiatal szerző művét. Persze Jon Fosse és egyre inkább Arne Lygre a legbefutottabb szerzőknek számítanak, Maria Vennerod, Tore Vagn Lid, Cecile Løveid vagy Fredrik Brattberg már a részben befutott középgenerációt képviselik, de a Dramatikkens hus már egy újabb drámaíró nemzedék útra indításán dolgozik. Jelenlegi ösztöndíjasaik Mikkel Bugge, Malmfrid Hallum, vagy a kötetünkben is szereplő Kristofer Grønskag talán ebbe a kategóriába sorolható. Mikkellel a Dramatikkens husban nagyon fehér alaptónusú fabútorokkal, műszőr bundával olyan igazán skandinávosan berendezett kis irodájában találkozunk. Elmondja, hogy ő inkább regény- és novellaíróként indult, de mostanában drámákat ír. Első sorban az aktuális társadalmi kérdések feldolgozása érdeklik, többé-kevésbé dokumentarista formában: a Közel-Keletről hazatért norvég katonák vagy az ország északi részén fúrótornyokban élő olajmunkások élete, egyáltalán a kőolaj kiemelt szerepe egy olyan ország gazdaságában, mely igen büszke a megújuló energiaforrások elterjedésére. Malmfrid pedig lázasan dolgozik egy női szemszögből megírt Peer Gynt átiraton, bizonyítva, hogy Ibsen hagyatéka, bár nem problémamentes, de megkerülhetetlen a fiatalok számára is. Egy másik szövegében, a Someone or Other címűben, melyet decemberben mutattak be a Black Box színházban, a Stasi-archívumban, bírósági periratokban végzett kutatásai, interjúk és Kafka Perének felhasználásával bontja ki egy koncepciós per színházi anatómiáját.    

A színházépületek közül persze az Osloi Operaház a legimpozánsabb. A 2007-ben megnyitott tengerparti épület nagy méretű döntött sík felületeivel, hatalmas üvegfalaival nemcsak jéghegyet formál, hanem a tetejére óvatosan felmászva tényleg azt érzi az ember, hogy valahol messze éjszakon a hó és jég birodalmában sétál egy-egy kósza sirály társaságában. Az előcsarnokban is látunk jégkristályok és gleccserek által inspirált műalkotásokat, de itt már a natúr fa melege, a sárgás fényhatások, a hullámzó domború ívek dominálnak, erős kontrasztban a kinti hatalmas hideg és szögletes tömegekkel. A Snøhetta tervezőiroda már a koncepció részeként metaforikus felületek drámai összjátékaként képzelte el az operaházat: egy „hullámfal”, egy „gyár” és egy „szőnyeg” keverékeként. Az épület egyik rejtettebb szárnyában találhatóak a hatalmas műhelyek, minden díszlet és jelmez ugyanis a helyszínen készül. Ritka élmény, hogy a járókelő, a méretes üvegablakokon lopva betekintve, megcsodálhatja a hatalmas díszletelemeket fabrikáló ácsok munkáját vagy a díszletfestés titokzatos művészetét.  Így az operaház nemcsak egy elit és exkluzív művészeti intézmény, hanem egyben köztér is, a tetőterasz a legjobb kilátást nyújtja egyik oldalon kikötőre, másikon a belvárosra, a rohamtempóval épülő új üzleti negyedre. Az operaház impozáns tömbje egyfajta szimbolikus kapuként is működik, kijelöli a hosszú part menti sétány kezdőpontját, amelyen végighaladva helyenként képes táblák tudósítanak a város történetének fontos eseményeiről. 

Ellátogattam a Színházi Múzeumba is, mely egy csendes parkban, egy nagyrészt fából épült régi épületben található, húszpercnyi sétára a belvárostól. A múzeum néhány éve olvadt be az Osloi Városi Múzeumba, így a színházi kiállítás már csak két teremre és egy foglalkoztatóra korlátozódik. Szinte észrevétlen lépünk be a színházi tárlatba a város panelépítkezéseit (merthogy ezek szerint a norvégoknak is volt ilyen, mindenféle kommunizmustól függetlenül) és ezeknek a lakásoknak az élettereit rekonstruáló várostörténeti kiállításból. A színházi kiállítás kissé kopottas, semmiképpen nem annyira modern, mint a múzeum pár teremmel korábban látott, a nyelvekről szóló tárlata, de a maga módján interaktív és jól végiggondolt. A norvég színház történetét dióhéjban mutatja be, műfajokra, a színházi alkotófolyamat egyes fázisaira, fontosabb történeti korszakokra koncentrálva. Az installáció piros bársonyfalából kinyitható kis ajtók mögött rövid elemző írások és megvitatandó kérdések láthatóak az adott témával kapcsolatban: például a színház és identitás, a szórakoztatás és elgondolkodtatás kérdéskörében. Norvég mellett minden szöveg angolul is olvasható. Egy térképpel felszerelt falon Oslo összes színházépületének fotója látható, színes pontok jelzik helyüket a városban. „Tudtad, hogy Osloban ennyi színházépület van? …és még ennél több is…” Világosan látszik, hogy a kiállítás első sorban a diákcsoportoknak szól, akik egy egész napot is eltöltenek a mindenki számára ingyenesen látogatható városi múzeumban. A múzeum másik termében egy időszaki kiállítás látható, amely jelenleg a 70-es és 80-as években működő alternatív, politikai előadásokat is létrehozó társulat, a Tramteatret működését mutatja be. A kiállítás kurátorától, egyben a színházi múzeum egyetlen állandó munkatársától megtudom, hogy az összeolvadás során csökkent a színházi múzeum tere. A városi múzeummal való összevonás következtében a kiállítás is inkább Oslo színháztörténetére koncentrál, miközben feladatuk a teljes norvég színházi kultúra dokumentálása és bemutatása lenne. A színházi gyűjtemények így nem egy helyen, hanem különféle intézményekben érhetők el: levéltárban, könyvtárban, múzeumban. A városi múzeumban való elhelyezés előnye, másrészről, hogy így egy év alatt többszázezer diák láthatja a színházi kiállításokat, a szervezett látogatásoknak köszönhetően.

 

Line Rosvoll jóvoltából a Színiakadémián (Teaterhogskolen) is jártam. Egy vizsgaelőadást mentünk el megnézni, de előtte sebtében végigvezetett alma materének különböző folyosóin, színháztermein és belső udvarain. A művészeti egyetemmel egy tető alatt működő színiakadémia egy kacifántos pirostéglás gyárépületben foglal helyet, melyet alaposan átépítettek, korszerűsítettek. A hat másodéves színészhallgató Arne Lygre egy 2004-es művét vitte színre, Egy fiú árnyéka címmel. A darab cselekményét nem csak a norvég nyelvtudás hiánya miatt nehéz követni: különféle idősíkok keverednek, a játszók kora és neme is folyton változik. A látszólag realisztikus dialógusok néha hirtelen kinyílnak, és a szereplő önmagára harmadik személyben hivatkozva meséli a karakter történetét. A családi viszonyok pszichoanalitikus feltárása mellett a rendező további vizuális réteg bonyolítja az előadás látványvilágát: a nyolcvanas-kilencvenes évek farmerdivatja mellett a karakterek többször csillogó űrhajós jelmezben jelennek meg, mint később kiderül, a darab részben a Holdon játszódott. Egy ilyen komplex, a realista színházi konvenciókat szétvető játéknyelv megteremtése és következetes végigvitele komoly kihívás elé állítja a színészhallgatókat. Az egyetem művészeti vezetése fontosnak tartja, hogy tanulmányaik során sokféle esztétikával találkozzanak a diákok. Hisz Arne Lygre darabot előbb-utóbb biztosan játszani fognak valamelyik norvég színházban. 

 

Mielőtt hazaindultam, épp leesett a hó. Jégtáblák jelentek meg a vízen is, vidáman korcsolyáztak a helyiek a főtéren felállított pályán, a Nemzeti Színház tövében jégvárat épített két ügyes szobrász, a város készülődött a karácsonyra. Ez az az igazi „skandinávos” hangulat, amire számítottam. De kíváncsi lennék, hogy milyen lehet ilyenkor az élet fenn „északon”, a hegyekben, vagy a fjordok mentén. A vasútállomáson épp egy hatalmas karácsonyfát állítanak fel, kis ketreces emelődaruval teszik fel rá a díszeket. De, mint minden nagyvárosban, azért vannak árnyoldalak is: az állomás környékén és a városban máshol is sok a kéregető és a hajléktalan ember, nemcsak idősek, hanem fiatal férfiak is. Zömmel bevándorlók, de nem kizárólag, és a nyelvüket hallgatva inkább uniós országokból semmint Közel-Keletről jöttek. Norvégia igyekszik nagyon demokratikus, befogadó államként viselkedni, de tudjuk, hogy vannak más hangok is. Ötödik emlékéve volt tavaly az utøya-szigeti lövöldözésnek. Arra már kevesebben emlékeznek, hogy a támadás Oslo kormányzati negyedében kezdődött, ahol gépjárműbe rejtett bomba robbant. Tart a társadalmi egyeztetés a nagy emlékmű felépítéséről: kellene egy szimbolikus, monumentális hatású emlékhely, amely közvetlenül a tájba írná be azt a fájdalmat, amit az egész nemzet elszenvedett. Másrészt érthető, hogy a helyi lakosok nem szeretnék, hogy szigetük örökké magán viselje az események traumáját. Hisz pont ők voltak azok, akik életüket is kockáztatva igyekeztek kimenekíteni a fiatalokat. Ezzel szemben az osloi robbantás emlékműve már évek óta készen van: apró, nem hivalkodó, és nagyon hatásos. A robbantás ereje 2011-ben összetört egy üvegvitrint is, mely mögött a napilap egy példánya volt közszemlére téve. Ezt a vitrint, benne az újsággal úgy, ahogy volt kiállították egy buszmegállóban, ahol a busz azóta többé nem áll meg. A repedezett üveg mögött lapuló újság a robbantás előtti nyugodt, eseménytelen nyári nap krónikája, hírekkel a Tour de France kerékpárverseny szakaszgyőzelmeiről, de a napon mára annyira kifakult, hogy egy tíz-húsz évvel korábbi újság egy példánya lehetne.