Gózon Gyula 1913-ban Szenes Adolf felvétele

Gózon Gyula 1885. április 19-én született, Grosszmann (időnként: Groszman) Gyulaként, saját bevallása szerint Esztergomban, valójában inkább Érsekújvárott, illetve a Párkány és Újvár közötti úton, egy gyorsvonati kocsiban. A szüleihez tartó, várandós édesanya így a bécsi gyors érkezését az újvári állomás peronján ünneplő cigányzenekar játéka közben hozta világra gyermekét. Gózon édesapja gabonakereskedő volt, hat gyermeke közül a művész negyedikként látta meg a napvilágot. A kis Gyula Esztergomban járt iskolába, egy nyári szünidei kirándulás alkalmával pedig látta Ferenc Józsefet sörözni az érsekújvári restiben. „Nem tanulok! Nem és nem! Színész leszek!” – jelentette ki a később magát apaszomorítónak nevező, életében majd’ négyszáz szerepet betanuló Gózon. Hogy színiiskolába járhasson, Rózsa S. Lajos operaénekes járt közbe a Rákosi Szidit jól ismerő Solymossy Eleknél, így került a fiatalember a színésznő magán színiiskolájába. Rózsa ingyen reggelit is intézett az ifjúnak az Emke kávéházban, e főétkezés egy csésze kávéból, két tojásból (szigorúan pohárban!), és két-három vajas zsemléből állt.   Első szerepe 1903 tavaszán talált rá, akkor ugyanis másodéves színinövendékként játszhatott a Király Színházban, Szidi „mama” és Bokor József, a Király főrendezőjének jóvoltából. Gózon egyébként azelőtt is statisztált, rezignáltan viselve, hogy eleinte a tömegjelenetekben is éppúgy hidegen hagyja pályatársait a jelenléte, mint a próbák szüneteiben. Lelkesedésével azonban hamar felkeltette társai érdeklődését, és az is hamar kiderült Gózonról, hogy több előadást annyiszor látott, hogy kívülről tudja azok valamennyi szerepét. Az 1903-ban futó Paul Lincke-operett, a Lysistrata (vagyis Lüszisztraté) egyik előadásakor ez a rendíthetetlen érdeklődés és emlékezőtehetség tette lehetővé, hogy Gózon beugorhasson a zenekari nyitány alatt rosszullétre panaszkodó Torma Zsigmond helyére.

 

 

A víg bihari napokat az egykori nagyváradi újságíró, Nagy Endre feltűnése szakította meg, aki budapesti kabaréjához, a Modern Színpadhoz szerződtette Gózont. A társulat tagjai közé tartozott Medgyaszay Vilma, Somlay Artúr és Huszár Pufi is. Ismertté tehát, Bokor „logikájával” ellentétben Gózon mégsem vidéki színészként vált, hanem tréfás, kedv-búsítóan édeskés sanzonok ölelésében. Ebben az időszakban Gózon Mály Gerővel, az örmény származású, erdélyi kötődésű színésszel lakott, akivel később az Apolló Kabaréban játszottak együtt. A kabarészínpadon töltött egy évadot a Népopera követte, majd egy rövid visszatérés a kabaréhoz.

 

Gózon első pesti sikerét Kálmán Imre Kiskirály című operettjében aratta, melyben Szoyer Ilonka, az 1910-es évek népszerű primadonnája volt a partnere. Gózont ebben a bohókás előadásban látták játszani először a szülei, akik a művész visszaemlékezése szerint végigsírták minden jelenetét. 1914-ben, egy margitszigeti háborús jótékonysági est után ismerkedett meg Gózon a háta mögött határozottsága miatt csupán „Mari bácsiként” számontartott Jászai Marival. Az esten fellépő színészt kedves dicsérettel fogadta a Nagyasszony, kinek kezének súlyát Gózon „napok múlva is a vállán érezte.”

 

Gózon Gyula 25 éves kora körül

Ismeretlen fényképész felvétele

 

A háborús éveket Gózon és átmenetileg munkanélküli színészbarátai „pendlizéssel” élték túl. A Gózontól eredő ötlet szerint a színészek mozikhoz szegődtek, s az aktuálisan játszott filmek mellé egyórás műsort adtak. Az első helyszín a mai Blaha Lujza téren működő mozi volt, melynek akkori vezetője, Ungerleider Móric némi „unokaöccsi rábeszéléssel” megengedte Gózonéknak, hogy mozgófényképszínházát valóban színházzá tegyék. Nemsokára már nem is játszottak filmeket, hisz valójában mindenki Gózonék előadásaira volt kíváncsi. Az így halmozódó pénz ígérete olyan további jelentős művészeket is „pendlizésre” csábított, mint Rózsahegyi Kálmán, Nyári Antal, Lábass Juci vagy Németh Juliska. Így alakult meg az Apolló Kabaré.

 

Gózon 1917. január 31-én feleségül vette Berky Lili színésznőt. Berky Kolozsváron kezdte pályáját, később a Király Színházhoz, majd a Népoperához került. Utóbbinak deszkáin pillantotta meg őt először későbbi férje, a Budagyöngye című operettben. Ezután jött a Muskátli Kabaré, a húszas években pedig az UNIO Színházi Tröszt, mely több magánszínházat tömörített (Király, a Magyar és a Belvárosi Színház, Andrássy úti Színház, Blaha Lujza Színház), és amelybe a Gózon–Berky páros már házastársként lépett be. Hosszú és boldog életük során számtalanszor voltak egymás színpadi partnerei is, 1935-ben pedig közös házat vásároltak az akkoriban még Budapest mellettinek számító településen, Rákosligeten. Ide tértek haza minden éjjel, előadás után az utolsó vicinálissal, s ebben a villában vészelték át a második világháborút is. Gózon majd’ haláláig élt a közös otthonban, a színészpár szerelmét és emlékét ma emléktábla őrzi, az utca pedig a művészférj nevét viseli, az utcától nem messze található Gózon Gyula Kamaraszínházzal egyetemben. Berkyvel negyven évig éltek a legnagyobb egyetértésben, igazi társként. Harmóniájukba egyedül a férj borszeretete csempészett indokot az időnkénti zsörtölődésre.

 

 

Gózon Gyula 1927-től a Belvárosi Színház, 1929-től pedig az Új Színház tagja volt. Az operett és a népszínművek zsánereinek könnyedsége mellett egész életében vonzotta a drámai színjátszás. Prózai karakterszínészként először Beöthy László, Rákosi Szidi fia, az UNIO elnöke fedezte föl, aki Gózon egyik fellépését követően Szép Ernő Aranyóra című darabját ajánlotta olvasásra, s arra kérte a színészt, válassza ki a darab legszimpatikusabb szerepét a maga részére. Így lett Gózon bonvivánból az Aranyóra öregura.

 

Gózon Gyula filmforgatáson, 1940-es évek vége

Ismeretlen felvétele

 

Ekkoriban érkezett életébe a(z elébb még néma)film, s haláláig közel száz filmben játszott, melyek közül a legismertebbek a Hyppolit, a lakáj (1931), a Meseautó (1934), a Lila akác (1934), az Ida regénye (1934),  a Szent Péter esernyője (1935), A Noszty fiú esete Tóth Marival (1938), az Állami Áruház (1952), a Pacsirta (1963), A kőszívű ember fiai 1-2. (1964), valamint az Aranysárkány (1964). Alakításai színpadi népszerűségét is növelték. A Nemzeti Színház először 1935 őszén szerződtette, feleségével együtt, dr. Németh Antal hívására, aki akkortájt lépett a Nemzeti igazgatói posztjára. Gózon legelső szerepe a Hamlet sírásója volt, egyik, számára legemlékezetesebb alakításában, Zilahy Lajos A hazajáró lélek című drámájában pedig Bajor Gizi volt a partnere.

 

Bajor Gizivel Zilahy Lajos: Hazajáró lélek című előadásban

Nemzeti Színház, 1938. Ismeretlen felvétele

 

A zsidótörvények idején évekre eltiltották a színpadra lépéstől és a nyilvános szerepléstől. 1945-ben térhetett vissza szeretett Nemzeti Színházához, amelynek élete végéig hűséges tagja maradt. Első háború utáni alakításai Csiky Gergely Buborékokjához, Urbán Ernő botrányosan bátor Uborkafájához és Csehov Ványa bácsijához köthetők. 1954-ben Kossuth-díjat, a következő évben kiváló művész címet kapott, 1960-ban, hetvenötödik születésnapján pedig a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki.

 

Bessenyei Ferenccel és Siménfalvy Sándorral Urbán Ernő Tűzkeresztség című darabjában

Nemzeti Színház, 1951. Ismeretlen felvétele

 

Imádott felesége 1958. február 5-i halálába ő is belehalt, arca megöregedett, hangja meggyengült, színpadi alakja összetört. Hosszú betegeskedése alatt gondozói a rákosligeti villából egy panellakásba költöztették, méltatlan körülmények közé, magányba. Nyolcvanhét esztendősen hunyt el, ötven éve, 1972. október 8-án. Hattyúdala az Egy öreg színész emlékei című írásos sorozata volt, mely 1972. február-márciusban jelent meg a Nők Lapja hasábjain. Írásunk főként e visszaemlékezésekből táplálkozik.

 

 

Írta: Ozsváth Eszter

 

Korábbi blogbejegyzések

SZÁZ ÉVE SZÜLETETT AGÁRDY GÁBOR 

 

 

Korábbi blogbejegyzések

 

SZÁZ ÉVE SZÜLETETT AGÁRDY GÁBOR 

 

 

Korábbi blogbejegyzések

 

Pécsi Sándor. Koncz Zsuzsa felvétele

Pécsi Sándor korai halála a XX. századi magyar színháztörténet egyik legtragikusabb eseménye. Különleges alkotóval lett szegényebb színházi életünk. Ádám Ottó, a Madách Színház rendezője így jellemezte legfontosabb alkotótársát. „Egy hős és egy bohóc keveréke. Ritka típus. A legérdekesebb a közönség számára mindig az, hogy különbözik mindattól, amit addig hitt róla. Bohócnak hitte, és lám szenvedélyes szerelmes.”   Pécsi Sándor sárospataki diákként papnak készült, húsvét táján prédikált is. „A szószék volt az első színpadom, ott éltem ki először színészi becsvágyaimat!” – emlékezett ifjúságára.   Rövid kitérő után a Színművészeti Akadémián találta magát, ahol 1944-ben, nem túl szerencsés történelmi időszakban kapta meg diplomáját. Színészi pályáját vidéki társulatoknál kezdte, majd 1944 végén besorozták katonának. A nyugati frontra irányították, ám nem sokkal ezután megszökött. Amikor a háború véget ért, Miskolcra szerződött. Fontos állomásnak tekintette ezt az időszakot. A vidéki társulat sokféle műfajjal, változatos szerepekkel várta az ifjú és ambiciózus művészeket. Nagyon jó iskolának bizonyult minden kezdő színész számára. „Gyötrelmes, küzdelmes, halálosan fárasztó élet volt akkoriban a vidéki színészet, de minden további eredményemnek mégis ez az alapja. Tíz hónap, hetente legalább két premier, összesen negyvennégy szerep” – idézte föl az akkori időket a színész.

Nyughatatlan természetét, művészi becsvágyát követve 1946 augusztusában a fővárosba utazott, és fölkereste a Művész Színház igazgatóját, Várkonyi Zoltánt, hogy szerződtesse. Az azonnali elutasítás sem tántorította el, rögtönzött jeleneteivel sikerült elkápráztatnia a direktort. Egy darabka ceruzával, amit fogpiszkálóként bevett a szájába, a Liliom Ficsúrját varázsolta elő. Majd ugyanezzel a ceruzával, mint elegáns szipkával Az éjjeli menedékhely Báróját idézte meg. „Csak úgy spriccelt belőle a zsenialitás. Máris irattam alá vele a szerződést” – emlékezett Várkonyi Zoltán. Így történhetett, hogy 1946. szeptember 20-án már Jean Anouilh Euridike című legendássá vált darabjában játszott, olyan partnerekkel, mint Tolnay Klári, Darvas Iván, Rátkai Márton és Sulyok Mária. 

 

Lope de Vega: A kertész kutyája. Partner: Bajor Gizi

Nemzeti Színház a Madách Színházban, 1949. Fotó: Kálmán Béla

 

Ugyanakkor vágyott a minél szélsőségesebb érzelmek eljátszására: „Szeretnék azonosulni a legszélsőségesebb határokkal. A legnagyobb érzelmi skálát végigénekelni, megtölteni tartalommal. A pokol tüzétől, egészen a szenvedély Himalájájáig és a líra muzsikájáig eljutni. Minél differenciáltabban és szélsőségesebben megrajzolni az embertípusokat: a császári intellektustól a vérbő olasz kisember alakjáig.”

 

 

Írta: Szebényi Ágnes

 

Felhasznált irodalom

...............................

 

Korábbi blogbejegyzések