1914. Ez az az esztendő, amikor egy korszak véget ér Európában, a világban. A harmóniának, a fejlődésnek a látszata is felszámolódott hosszú időre. Emberek, országok, népek sorsa alakult át, változott meg végérvényesen. És ez az az esztendő, 1914, amikor a XX. század magyar színháztörténetének négy kiemelkedő alakja megszületett. Májusban Mészáros Ági, júliusban Tolnay Klári, októberben Gellért Endre és decemberben Lukács Margit. Az ő pályájukat, sorsuk alakulását, találkozási pontjaikat feltérképezve sajátos tükröződésben szemlélhetjük múltunkat és ezen belül a magyar színház közelmúltját.

Az alábbi ábra az egy korszakban élő művészek, sorsok kapcsolódási pontjait mutatja be:

Három művész élete közel azonos helyzetből indult. Lukács Margit, Tolnay Klári és Gellért Endre is viszonylag jómódú, középpolgári családból származott. Mindhárman helyzetüknek megfelelő nevelést kaptak, illetve elsajátították azt a polgári értékrendet, mely kellő szilárdságot adott nekik pályafutásuk nehezebb pillanataiban is. Fontos megjegyezni, hogy Lukács Margitnak négy testvére volt, Tolnay Klárinak egy, Gellért Endrének pedig három. Érdekes, hogy Lukács Margit és Tolnay Klári is apáca akart lenni egy rövid ideig.

Lukács Margit egy színházi élmény hatására döntött a színészet mellett. Aggodalmaskodó családja csak akkor nyugodott bele pályaválasztásába, amikor kijelentette, hogy csak akkor lesz színész, ha a Nemzeti Színház tagja lehet.

Tolnay Klári a báli szezonra érkezett a rokonaihoz Budapestre, de elhatározta, hogy nem tér vissza a szülői házba, hanem a fővárosban marad. Először filmszerepeket kapott, majd a Vígszínház tagja lett.

Kiemelkedő kulturális közegből érkezett a Színművészeti Akadémiára Gellért Endre, aki édesapja Gellért Oszkár jóvoltából szinte a Nyugat szerkesztőségében nőtt fel. Családi barátnak számított Móricz Zsigmond, aki a kis Gellért Bandival olvastatta fel magának a Légy jó mindhaláligot, hogy hallja hogyan hangzik szövege gyermekszájból.

Mészáros Ági élete a többiekénél hátrányosabb helyzetben kezdődött. Édesanyja lelencházba adta, ahonnan a debreceni színház szabója fogadta örökbe. Mostohatestvérei közül többen is a színészi pályát választották. Horváth Nusival később együtt is szerepelt a Nemzeti Színház színpadán. Nagyon korán, 1932-ben lépett először a világot jelentő deszkákra Kiskunfélegyházán.

„Második elemista voltam, amikor egy este nagyanyámmal kiborítottunk az asztalra egy gombokkal teli fiókot. A gombok kicsik és nagyok, kövérek és soványak, fehérek és feketék és színesek, ott domborultak nagy össze-visszaságban. Akkor megkezdődött a válogatás anyag, forma és nagyság szerint. S mire éjfél lett, nemcsak a gombokat sikerült csoportosítani, de én is összeállíthattam életem első gombegyüttesét az osztálytársaimmal megvívandó gombcsatához. Ez az első rendezői emlékem. Mert ha ma hozzáfogok egy rendezéshez, az első, amit meg szeretnék teremteni a színpadon, a rend.”[1]

Az első lépés a darab kiválasztása. A rendezőnek elsősorban az írót kell szolgálnia és a „darabból kiindulva kell megtalálni azt a formanyelvet, amely a mű szellemét, mondanivalóját a legjobban kifejezi.”[2] Azt vallotta, hogy „én a drámát akarom szolgálni az írón, a színészeken, a közönségen és önmagamon keresztül.”[3]

A Nemzetiben nem volt szokás Csehovot játszani. Ez a szerző a Vígszínház stíluskörébe tartozott addig. Ezt legjobban az adatok támasztják alá: mikor melyik színházban hány Csehov darab került színre. A Vígszínházban 1903-ban, még a szerző életében, bemutatták a Leánykérést. A Ványa bácsi 1920-ban ment. A Három nővér két alkalommal is színpadra került: 1922-ben és 1947-ben. Az Ivanovot 1923-ban, a Cseresznyéskertet 1924-ben játszották.

Ehhez képest a Nemzeti Színházban A medve című egyfelvonásos ment 1901-ben, 1933-ban (ekkor Horváth Árpád rendezésében), majd 1945-ben (Makay Margittal és Csortos Gyulával a főszerepekben). Ez utóbbi alkalommal A dohányzás ártalmasságáról című monológgal együtt, mely Törzs Jenő utolsó szerepe volt. A nagyobb terjedelmű művek közül csak a Sirály került színpadra 1930-ban Hevesi Sándor átdolgozásában és rendezésében.

1945 után Gellért Endre volt az első, aki Csehovot rendezett a Nemzeti Színházban. Lehet, hogy ebben közrejátszott vígszínházi múltja is. 1948-ban először a Cseresznyéskertet vitte színpadra. A kritikák szerint nem aratott nagy sikert, talán épp a túlságosan is vígszínházi stílus miatt. 1952-ben következett a Ványa bácsi.

Második lépésként vissza kell térnünk a gyerekkori gombválogatáshoz. El kell a rendezőnek döntenie egy-egy szerephez milyen „gombot” válasszon. Kicsit vagy nagyot? Kövéret vagy soványat? Fehéret, feketét vagy színeset? Gellért Endre alapvetően kétféle színészt különböztet meg. Az átváltozó-művészt és az egyéniség-színészt. Az előbbi az általa, vagy a rendező által elképzelt alakká alakul át, míg az utóbbi színes egyéniségéhez alakít minden szerepet. A sikeres előadás titka a jó szereposztás.

Lássuk tehát Gellért Endre 1952-ben kiket talált alkalmasnak az egyes szerepekre a Ványa bácsi című darabban:

Szerebrjakov: Balázs Samu

Jelena: Lukács Margit (szerepkettőzés)

Jelena: Szörényi Éva (szerepkettőzés)

Szónya: Mészáros Ági

Vojnyickája: Vízvári Mariska (szerepkettőzés)

Vojnyickája: Ürmössy Anikó (szerepkettőzés)

Iván Petrovics (Ványa bácsi): Makláry Zoltán

Asztrov Lvovics: Bessenyei Ferenc (szerepkettőzés)

Asztrov Lvovics: Major Tamás (szerepkettőzés)

Tyelégin Ilja Iljics: Gózon Gyula

Marina: Pártos Erzsi

Háziszolga: Radó Béla

A szereposztás hosszas egyeztetések után alakult ki. A kettős szereposztásnak üzembiztonsági okai voltak, de Gellért a hármas szereposztást már nem tartotta volna szerencsésnek. Jellemző volt rá a nagyfokú rugalmasság, képes volt az eredeti szereposztásba is belenyúlni akár, ha úgy látta a bemutató után, hogy az valamilyen módon nem az elképzelései szerint működött. Szerebrjakov szerepében azonban kényszerűségből jelent meg Major Tamás. 1955-ben Balázs Samu súlyos beteg lett, így át kellett venni a szerepét. Viszont Asztrovot Major Tamás csak a próbákon játszotta el három alkalommal. Egyébként ez utóbbi szerepet Somló István is megkapta, de végül Bessenyei Ferenc alakításában vált emlékezetessé a doktor figurája. Jelena szerepét is megkettőzve írták ki, de végül Szörényi Éva sem játszotta el azt, mivel az első szereposztásnak akkora volt a sikere.

A főbb szereplők közül Szonya és Ványa bácsi esetében nem gondolkozott a szerep megkettőzésében, egyértelműen Mészáros Ágit és Makláry Zoltánt tartotta azokra alkalmasnak.

A megfelelő szereposztást a drámai rend létrehozásának, a jellemek megformálásának, egymáshoz való viszonyuk meghatározásának kell követnie. Az olvasópróbától kezdve a színész ne csak a saját szövegéből induljon ki egy-egy karakter felépítésekor, hanem látnia kell az általa megformált figurának a cselekményben elfoglalt helyét, a többi szereplőhöz fűződő kapcsolatát.

Színészeinek minden segítséget megadott a karakter kialakításához. Tolnay Klári így emlékszik vissza arra, hogyan került kapcsolatba a Ványa bácsi című előadással.  „... úgy esett, hogy amikor a Katona József Színházban rendezte a Ványa bácsit, én az idő tájt jártam Moszkvában, és jónéhány feledhetetlen előadás között Csehov e remekét is láthattam. Bandi meghívott a próbákra, meséltem az élményeimről. Bessenyei Feri és Mészáros Ági több mindent kérdeztek tőlem, kissé zavarba is jöttem, mert semmi egyébről nem akartam beszélni, mint az élményeimről.”[4]

Az előadás harmadik fontos tényezője maga a közönség. , amely aktív résztvevője a produkciónak, és Gellért szerint reagálásaik alapján a rendezőnek készen kell állnia a változtatásra.

„A jó előadás nem statikus, könnyen megfogható valami. Olyan az, mint a labda, ami nézőtér és színpad között pattog: színészek és nézők vívják 2-3 órás teniszmeccsüket. S az előadás addig jó, amíg a labda ide-oda jár; ha nem jön át a rivaldán, ha beleesik a súgólyukba vagy a zenekarba, az előadás megbukott.”[5]

Negyedikként az atmoszféra kialakításáról ír. Ebbe beletartozik a darab  valóságának megteremtése: a színészek mozgatásától, beszédstílusától kezdve a felhasznált tárgyakon keresztül a díszletek és jelmezek korhűségén át szinte minden.

„Beszéd és mozgás? A színész két eszköze az emberábrázolásra, a rendező két lehetősége az atmoszféra megteremtésére.”[6]

A Veszélyes forduló című Priestley darab kapcsán írt arról, hogy már tulajdonképp összeállt az előadás, de még Pesten játszódott és nem London környékén, mert a színészek mozgása, beszédstílusa túlságosan is „magyaros” volt. Rá kellett hangolódni a lassabb és kevesebb mozgásra, a kicsit unott hanghordozásra.

Itt kell felidézni Tolnay Klári szavait, aki A tisztességtudó utcalány című Sartre darab kapcsán így emlékszik vissza Gellért rendezői stílusára:

„Láttam a rendezőpéldányát: mint a kottafejek, olyan pontosan, katonás sorrendben sorakoztak az instrukciók, a mozgások, a mozdulatok. De sohasem kísérletezett és nem erőszakoskodott. Észrevétlen simasággal vezette rá a színészt arra, amit látni-hallani akart.”[7]

Ötödikként meghatározónak tartja a teret, azt a színpadi teret, amit be kell játszania a színészeknek. Nem lényegtelen, hogy kisebb, vagy nagyobb-e az a terület: a Nemzeti Színház vagy a Katona József Színház színpada. Gellért Endre egyébként inkább a bensőségesebb, átláthatóbb, kisebb terek kedvelője volt. Nem vonzotta a monumentalitás.

Hatodikként az idő helyes kezelésére hívja fel a figyelmet. A legfontosabb pillanatok megtalálására, mert ezek alkotják a darab drámai csomópontjait, amelyekre az egész előadást fel lehet építeni. A Ványa bácsi esetében az egyik legfontosabb ilyen Jelena, Asztrov és Ványa III. felvonásbeli jelenete, ahol tulajdonképp mindenkinek eldől a sorsa.

Hetedikként összevonva lehet említeni a díszletek, a bútorok, a kellékek, a világítás és a jelmezek fontosságát.

A Ványa bácsi esetében az előadást tanulmányozva ki kell emelnem egyes bútorok hangsúlyozott szerepét. Az I. felvonásban Jelena még meg sem jelenik, de Ványa bácsi és Asztrov hozzáfűződő viszonyát már sejthetjük. A díszlet hangsúlyos eleme a hinta, amiről aztán érkezése után Jelena a felvonás végéig nem száll le. Asztrov az üres hintához megy és Ványa bácsi első útja is oda vezet, mutatva szimpátiájukat, vágyukat.

A világításnak is hangsúlyos szerepe van. Főleg a II. felvonás elején jelképes, hogy az éjszakai sötétségbe a dajka, Ványa bácsi és Szonya az, aki fényt hoz. Így válik egyre világosabbá a szoba és a konfliktusok összetettsége. A darab lezárásában is nagy szerepe van a besötétedésnek, ami jellemzi az itt maradók további sorsát is.

Végül, de nem utolsó sorban a rendezői instrukciókat említi Gellért Endre. Hogyan lehet egy-egy megfelelő szóbeli, vagy tárgyiasult iránymutatással segíteni a színész szerepértelmezését. Álljon itt példaként Lukács Margit visszaemlékezése:

„A Ványa bácsi próbáján azt hittem, nem tudom az én alkatommal eljátszani Jelenát. Akkor Gellért Endre azt mondta: „Tudja mit? Hosszú szempillát ragasztunk. S ettől lassú lesz a pillantása, a járása, a mozgása megtelik puhasággal ...” Ennyi volt. Istenem, hogy ismerte a színészt!”[8]

Milyen előadás volt ez az 1952-es Ványa bácsi? 62 év távlatából nehéz megítélni, hisz összesen egy 1960-as rádiófelvételen maradt meg. Kétségtelen, hogy utólagos nimbusz övezi: ez volt Gellért Endre utolsó rendezése. A benne szereplő művészeknek is pozitív emlékei maradtak róla.

 

„Apró örömök akadnak, nemrég írtak Angliából, valaki az Olivier-Redgrave-Joan Plowright Ványa bácsi előadását vetette össze a mienkkel, melyet Gellért Endre rendezett, s azt tette hozzá, a miénk volt a jobb.”  [9]    

Igazából nem volt keletje az előadásnak. Tíz év alatt vendégjátékokkal és az 1960-as felújítással együtt 105-ször ment. Ugyan a bemutatón nagy sikert aratott, mégsem számított nagy közönségsikernek és a kritikai visszhangja is visszafogott volt.

Mészáros Ági Osztrovszkij: Vihar című darabjára készülve nyilatkozta a Színház és Filmművészetben: „A Nemzeti Színház egyik nagy erőpróbájára, a Ványa bácsira, Csehov remekművére készültünk ilyen határtalan szeretettel, áhítattal és hittel. Összeforrva a rendezővel, annyira tökéletesen kidolgozott volt már az előadás a bemutatón is, hogy azt hittük, ennek a sajtóban megérdemelt nagy visszhangja lesz. Nem így történet. A nagy lelkesedés és szeretet, ami bennünket fűtött, nem talált visszhangra. Viszont nagy szakmai sikert hozott számunkra a Csehov-dráma.”[10]

Ugyanerről jogos művészi sértettséggel nyilatkozott maga a rendező. Szerinte a Nemzeti Színházat ebben az időben több támadás érte hol burkoltan, hol nyíltan. Legjobb előadásait a Hamletet vagy épp a Ványa bácsit agyonhallgatta a sajtó, elsősorban a Szabad Nép. Érthetetlennek tartotta ezt a negatív megkülönböztetést.

Az előadást 1960-ban felújították. Ennek két oka is volt. A nyilvánvaló: a Nemzeti Színház ezzel az előadással kapcsolódott a Csehov centenáriumi évhez. A kevésbé publikus: ezzel a bemutatóval szerettek volna segíteni Gellért Endrének öngyilkossági kísérlete után visszatérni a színházhoz, az élethez. A bemutató február 24-én volt, Gellért Endre március 1-jén meghalt.

(A tanulmány a Tolnay 100-Konferencián került felolvasásra, 2014. október 31-én)

Már főiskolás korában sok filmszerepre kérték fel, ő lett Zolnay Pál filmrendező egyik állandó színésze. A diploma megszerzése után a Huszonötödik Színházhoz szerződött, majd 1978-1981 között a Népszínház, 1981-82-ben a győri Kisfaludy Színház, majd 1982-től haláláig a szolnoki Szigligeti Színház művésze volt. Az OSZMI előadásadatbázisában 39 színházi szerepe került rögzítésre.

 

Zala Márk. Domonkos Sándor felvétele

 

A Huszonötödik Színházat 1970-ben alapították, az ország 25. színházi társulataként. A diplomás és az amatőr színházi mozgalomból érkező művészek különleges, az általánostól eltérő művészi programot valósítottak meg: az amatőrökre jellemző kollektív színházi nyelven szólaltak meg, az előadások szervezőelve a zenével, énekkel kísért mozgások, táncok, ritmusok voltak. A színházat vezető Gyurkó László Szigeti Károly főrendezővel, Berek Kati, Szőke István és Iglódi István rendezőkkel, illetve a színészi utánpótlást biztosító stúdió vezetőivel, Mezei Évával és Györgyfalvay Katalinnal dolgozott együtt. A színházról bővebben Huber Beáta blogbejegyzésében ITT olvashatnak.

 

A társulat első külföldi vendégszerepléseire 1972 szeptemberében került sor: Finnországban léptek fel a Helsinki Ünnepi Heteken, majd a hónap végén a BITEF-re, a belgrádi nemzetközi színházi fesztiválra utaztak. A helsinki fesztiválon a magyar kultúrát nemcsak a Huszonötödik Színház képviselte: Kodály Zoltán születésének 90. évfordulója alkalmából Kodály-emlékkiállítást rendeztek, műsorra tűzték Bartók és Kodály műveit, Korniss Péter fotóművésznek Élő magyar népszokások címen nyílt kiállítása, fellépett az Omega együttes, a Finn Nemzeti Színház Örkény István Macskajátékát játszotta. 

 

A Huszonötödik Színház két darabot mutatott be Helsinkiben, a Jancsó Miklós filmje alapján készült Fényes szelek című előadást Jancsó Miklós rendezésében és Kuan Han-Csing Tou O igaztalan halála című 13. századi kínai drámát. Utóbbi előadást Berek Kati, Mezei Éva és Szigeti Károly állította színpadra. Augusztus 26. és szeptember 4. között öt előadást tartott a társulat, háromszor a Fényes szeleket, kétszer a Tou O igaztalan halálát adták elő. A Fényes szeleket Jancsó Miklós a nyelvi akadályok ellensúlyozására átdolgozta: sok új zenei anyag került a darabba, nagyobb hangsúlyt helyezett a ritmusra, a gesztusokra, a táncra, a mozgásokra. Az előadás az előcsarnokban körtánccal fejeződött be, a nézőket is bevonták a táncba. 

 

 

Gyurkó László hazatértük után Pályi Andrásnak adott nyilatkozatában a következőképpen értékelte a vendégjátékot: „A kritikák mindenekelőtt a színház korszerű játékstílusát méltatták, külön kiemelve, hogy a két produkcióban két nagyon is különböző arcát mutatta meg az együttes. A jobboldali sajtó vitatkozott a Fényes szelek eszmeiségével, de e részről sem maradt el a szakmai elismerés. Azt hiszem, a lelkes fogadtatást annak is köszönhetjük, hogy a finn színházakban, benyomásom szerint, meglehetősen konvencionális, klasszikus-romantikus színjátszás uralkodik; a fiatalok persze, akik bejárták fél Európát, ismerik az új törekvéseket. A legnagyobb dicséret mégis az volt, hogy előadásainkat nemcsak korszerűnek, hanem sajátosan magyarnak is érezték.” [2.]

 

A Jancsó Miklós rendezte Fényes szelek bemutatóját hatalmas várakozás előzte meg. Jancsó filmjeit jól ismerték Finnországban is, ráadásul a Huszonötödik Színház vendégjátéka előtt nem sokkal a legnagyobb példányszámú finn napilapban, a Helsingin Sanomatban, portrécikk jelent meg a filmrendező Jancsóról. 

 

Az úgynevezett régi egyetemi diákházban (finnül Vanha Ylioppilastalo) megtartott előadás nagyszerű kritikákat kapott: Jancsó színházi alkotását a fesztivál fénypontjának nevezték, úgy ítélték, hogy az előadás végig feszült és vibráló volt, a nyelvi nehézségek ellenére utat talált a közönséghez – nemcsak azért, mert a színészek a széksorok között is játszottak, hanem azért „mert megkövetelték a közös részvételt, hogy mintegy arcról arcra mentek, szemtől szembe néztek velünk”. [3.] 

 

Nem véletlen tehát, hogy az előadásban játszó Zala Márk észrevette a feltűnően csinos Ullát a nézők között, és az előadás után meghívta kávézni. Így kezdődött évekig tartó kapcsolatuk. 

 

Visszatérve Magyarországra Zala bekapcsolódott Zolnay Pál Fotográfia című filmjének forgatásába, melyben az egyik főszerepet alakította. A film 1972. december 4-én készült el a Hunnia Filmstúdióban, 1973. január 17-én mutatták be. Zala Márk a filmben nyújtott alakításáért megkapta a Filmkritikusok Díját. Az alkotást nevezték a moszkvai nemzetközi filmfesztiválra, ahol 1973. július 18-án vetítették. A magyar delegációban helyet kapott a film két főszereplője, Iglódi István és Zala Márk is. És a fesztiválra Helsinkiből megérkezett Ulla. A film ezüstérmet nyert. 

 

Talán a Huszonötödik Színház nemzetközi sikerei, a Fotográfia pozitív külföldi visszhangja keltette Zalában azt a reményt, hogy külföldön is boldogulhat. 1973 augusztus végén ugyanis Svédországba távozott, az akkori szóhasználat szerint disszidált. Érzéseit, az okokat és indokokat így foglalta össze a társulatnak írt levelében:

„Mindenkitől bocsánatot kérek, akinek gondot okoztam. Szerettem volna nyíltan eljönni hazulról néhány évre. Úgy látszik, ezt nem lehet becsületesen megoldani. Ha jövőre megyek el, akkor ugyanaz a helyzet. Nem érzem magam bűnözőnek, csak becstelennek, de a törvény nagyon ügyesen sarokba szorítja az embert. A térdemen írok, azért ilyen csúnya, de ügyelek, hogy el lehessen olvasni. Érdekes, hogy pont ide kellett eljönnöm, hogy az Olbrichski Hamletjét megnézhessem. Tanulni akarok, beszélni néhány nyelven, be akarom járni a világot mint magyar ember, és dolgozni akarok. És ha úgy látszik, majd akkor, hogy magyar színész vagyok, és én is úgy érzem, hogy akkor teszem a legtöbbet, ha az vagyok, akkor hazamegyek, letöltöm a büntetésem, és magyar színész leszek.

Itt különben nem értik, hogy miért nem lehet otthon megbeszélni, ha el akar menni valaki, azt meg különösen nem, hogy miért adnak börtönt érte? Igen idegesít engem, hogy annyi gond marad utánam, betegebb is vagyok mostanában, pedig nem iszom, és alig cigarettázok. Remélem, hogy minden tettemért pontosan meg fogok bűnhődni.” [4.]

 

Stockholmban Zala egy svéd színész albérletében lakott, állami segélyből élt, és tanfolyamra járt, hogy svédül tanuljon. Gyakran utazott hajóval Finnországba Ullához, aki egy használt írógépet is szerzett neki, hogy azon pötyöghesse le verseit.

 

Zala Márk álmatag, furcsa személyiségű színész volt, alkatához illet a lírai alkotás. Barátai úgy emlékeznek, folyamatosan írt, de utolsó éveiben mindig papírral a kezében ment mindenhová, hogy lejegyezhesse, ami eszébe jutott. A svédországi emigráció idején is az írás volt számára a legfőbb megtartó erő. A verseit talán soha nem akarta volna közzétenni, de halála után Ördögh Szilveszter Emlékzúzódások, emlék-véraláfutások címen a Mozgó Világ 1986. évi 5. számában publikált egy válogatást, majd Fodor Ágnes és Fenyő Ervin szerkesztésében jelent meg magánkiadásban a Nap alatt, nap fölött… című kötet, melyben versei, írásai, levelei olvashatók. 

 

Egyik válogatásban sem szerepel azonban az a két költemény, melyet ezúttal teszünk közzé. 

 

1. Zala Márk Lehetséges élni ilyen kicsi házban kezdetű versének kézirata Gross Arnold Kondor Béla emléklap című grafikájának nyomdai nyomatán

 

Gross Arnold (1929-2015) tündéri kicsi lényekkel benépesített képzeletbeli világot ábrázoló grafikáit 1973-ban a Corvina Kiadó 12 lapos mappában jelentette meg, Körner Éva előszavával. Ebből a mappából származik az a reprodukció, melyet Zala felhasznált egy új műalkotás elkészítéséhez. (A Gross-mappának akkora sikere volt, hogy 1974-ben újabb kiadást ért meg.)

 

A verset a nyomat rektójára jegyezte le, a bal oldali margón kezdve, Gross alkotásán átnyúlva a jobb oldali margón befejezve a verssorokat. Így a szöveg nehezen kibetűzhető, összefolyik a grafika mesebeli tájával, a betűk és az alakok, a sorok és a grafikán látható „kicsiny ház” egy műalkotássá lényegül.

 

Eredeti helyesírással és központozással közöljük, amit a versből sikerült kiolvasni: 

 

Lehetséges élni ilyen kicsi házban.

Megharapom a fenekét, egész a térdéig.

Lehetséges élni ilyen kicsi házban.

Egyszer a tengerről beszéltem neked. Nem is tudom,

ki vagy. Tulajdonképpen szerepelek. És ha arról

kérdezel, szerelmes vagyok-e, én a szerelemről fogok

válaszolni. Rongyos kabátom billeg a fogason. Ilyet

múzeumban is látni. Ilyen jó anyagot. Ilyenkor panoptikum

ez az igazi tenger is. Az első közös sétánk ez az út.

Ezzel a nővel. Avval az Ullával, akivel éppen úgy szeretem

magam, mint a többit, akit éppen úgy szeretek, mint a többit,

csak őt Ullának szeretem, a többit [másképp] szerettem volna.

Csak a tehetséges emberek [olvashatatlan] és azoktól a

Nőktől, akik megengedik, hogy rájuk [olvashatatlan] És rá kell jönnöm,

előttem igazi sör, cigaretta kép körötte igazi tenger,

igazi [olvashatatlan] térben valahol

ezeken az igazi hullámokon, ezeken a vakító fodrokon,

mit anyám évekkel ezelőtt kimosott és kiterített a szélnek.

Hogy ott lógjon, míg az emberek anyjukról beszélnek.

Nézzed a hátam kedvesem

Nézzed szerelmesen

Hisz oly kevés

mint a felkelés

Zala 1973. dec. 13.

 

2. Zala Márk finn nyelvű, Pikku mökki című versének kézirata 

 

A kockás füzetlapra Zala azokból a szavakból, melyet Ullától tanult finn nyelvű verset írt. A szöveget eredeti helyesírással közöljük: 

 

Ulla szerzett nekem irogepet

öreg masina nem is ir magyarul

meg kell szoknom, hogy a betük mashol vannak

 

maito

näkki

pikku

mökki

ole hyvä

Hyvä

rinen

pikku

ilman

Ullaa

maito

näkki

ilman

äitiä

 

Ulla kézírásával a cím és a keletkezés dátuma: Pikku-mökki. 19. 8. 73

 

A vers Ildikó Lehtinen fordításában és magyarázataival:

Tej (maito)

rozskenyér (näkki)

kicsi (pikku)

nyaraló / házikó (mökki)

Hyvä

rinen (Ulla lánykori neve: Hyvärinen)

kicsi (pikku)

nyaraló (mökki)

nélkül (ilman)

Ulla (partitivuszban, finnül Ulla nélkül)

tej

rozskenyér 

nélkül

anya (äitiä, partitivuszban, anya nélkül)

 

A näkkileipä egy bizonyos finn rozskenyeret jelent, amit szárított formában (kétszersült) esznek, a mökki jelentése házikó, de ugyanakkor nyaraló is. Ullának volt egy kis nyaralója Helsinki közelében, ezt hívták a családban kicsi-házikónak, ahová Ulla és Zala hétvégenként gyakran busszal utazott ki.

 

Zala Márk 1974 első félévében visszatért Magyarországra, de Ullával nem szakadt meg a kapcsolata. Ulla gyakran járt Magyarországon, megnézte a Huszonötödik Színház előadásait, hathetes magyarországi tartózkodása alkalmával, valószínűleg 1975-ben, részt vett a Sámán című film forgatásain is. Ulla az akkori divat jegyében több parasztinget vásárolt Magyarországon, s azokat farmerrel hordta. Az ingeket a közelmúltban a Finn Nemzeti Múzeum finnugor gyűjteményének ajándékozta. Az adományba tartozott egy feketecérnás széki ing is, melyet Zala is viselt. Így immár nem csak az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet gyűjteményei, hanem a Finn Nemzeti Múzeum kollekciója is őrzi Zala Márk emlékét. Hála Ulla Åströmnek.

 

(A cikk elkészítéséhez felhasználtam Ildikó Lehtinen feljegyzését, melyet Ulla visszaemlékezése alapján készített. Köszönet érte!)

 

 

Írta: Csiszár Mirella

 

Jegyzetek:

..................................

1. Molnár Gál Péter: Húsz éve halt meg Zala Márk. Premier, 2005. 51. szám, 88. oldal

2. Magyar Hírlap, 1972. szeptember 11. 6. oldal

3. A finn kritikákból bővebben szemléz Pályi András A Huszonötödik Színház Helsinkiben és Belgrádban című cikke a Nagyvilág 1973/4. számában.

4. Zala Márk: Nap alatt, nap fölött… Versek, írások. Szerk.: Fenyő Ervin, Fodor Ágnes. Budapest, 2014, 89. oldal

 

Hónap műtárgya archívum

 

 

Kortina a Népművészeti Intézet Ludas Matyi című előadásából, 1954. Tervezte: Pekáry István Vászon, textilfesték, tus Méret: 170 x 192 cm OSZMI Bábtár Tárgy- és Dokumentumgyűjtemény ltsz.n. Műtárgyfotó: Turbéky Eszter

 

Pekáry István: Illusztráció Fazekas Mihály Ludas Matyi című művéhez (Bábszínpad 15-16.), 1954

 

Pekáry a Képzőművészeti Főiskola elvégzése után, 1926-tól rendszeresen szerepelt kiállításokon főként népi témájú festményeivel – és megosztotta a kritikusokat. „Pekáry István stílusában népies fantázia és szinte gyermekes romantika szólal meg. Mintha a régi táblabíróvilág parasztjainak a nyugati kultúrától nem érintett lelke nyilatkoznék meg a kedvesen érdekes alkotásokban.” illetve „Kevesebb fejlődési lehetőséget látunk Pekáry István (…) magyaroskodó primitív képeiben, amelyek a mézeskalács-szíveket idézik emlékezetbe. (…) Félő, hogy stílusa némelyek szemében a nemzeti jellegű új magyar festőművészet stílusának tűnik, holott oly távol van attól, mint az árvalány-hajas, fokosos népszínművek görög-tüze a magyar drámától.” – szóltak a vélemények. [2.] 

 

A művész festményei mellett 1931-ben mutatta be első képszőnyegterveit a Tamás Galériában, majd 1933-tól képszőnyegeit, azokat a szinte kubista alkotásokat, amelyekkel nemzetközi sikereket ért el. A galéria támogatásával Pekáry három, komoly népművészeti ismereteikről tanúskodó rézkarc-sorozatot készített. Ezek figuráiban a két évtizeddel későbbi bábtervek előképeit is láthatjuk. 1933-ban azonban már új dimenzióba helyezte textilművészetét: az Iparművészet Társulat kiállításán „nagyszerű posztóbaba-karikatúrákat” mutatva be. A babák talán magyarázatot adnak a következő, az addigi művészi pálya ismeretében meglepő, de a Ludas Matyi előadás szempontjából fontos hírre: 1933 szeptemberében Pekáry az alakuló Művészi Bábjáték Barátainak Egyesülete egyik alelnöke lett, többek között Németh Antallal együtt.

 

 

Ifjú siheder és Cukorkaárus bábja a Népművészeti Intézet Ludas Matyi című előadásából, 1954

 

Pekáry fennmaradt szerződéstervezete szerint az előfüggöny mellett harmincnégy báb és hat díszletkép tervezésére kapott megbízást. Az 1953. november 30-án kelt levél szerint a művész a teljes tervezésért 6500 forintot kért, ami a korabeli átlagfizetésekhez képest igen jelentős összeg volt. Emellett kikötötte, hogy a kollekció ismételt legyártása esetén az összeg 25%-a illeti meg. [7.] Ma az előadás huszonhét bábterve és hét díszletterve ismert. A tervező alkalmazkodott a bábszínpad elvárásaihoz. A kesztyűs bábok egyszerűen fejezték ki a szereplők népi voltát. A kerekfejű, mandulaszemű alakok jellegzetes népi, falusi ruhadarabokat viseltek – a nők fejkendőben, bő szoknyában, köténnyel, a férfiak pörgekalapban vagy kucsmában, bő vászongatyában vagy posztónadrágban, mellényben vagy subában tűntek fel.  Karakterében Döbrögi, illetve az őt szolgáló hajdú és a kulcsárné, Panna tért el a többi bábtól, apró gyöngyszemeikkel. Az uraság zsinórozott, „a magyar nemes-urak Mária Terézia-korabeli viseletében” tűnt fel. A hajdú klasszikus 18. századi egyenruhában jelent meg. A népi motívumok azonban hiányoztak a ruhákról. Az egyszerűséget azonban ellensúlyozta a bábok színpompája. A Bábszínpad kötetében megjelent leírásokban a középvilágos ultramarin, rozsdabarna, élénkpiros, citromsárga, cseresznye- és meggypiros, cinóberszín, lilás-rózsaszín, zöldesszürke, búzavirágkék, almazöld bukkan fel a hagyományos szín-megnevezések mellett. És a terveken ezek az árnyalatok köszönnek vissza. A bábok elkészítését segítette, hogy a feltehetően 1:1 méretű (átlag 26 x 44 cm-es) tervek egy részére a bábfejek profiljának vonalas rajza is rákerült. A konfliktust elindító ludak a fényképek tanulsága szerint több változatban is megjelentek az előadásban. Libasorban vonuló csoportjuk mintha fából készült volna, de feltűnt egy vesszőkosárba ültetett szárnyas is. Egy önálló textilfigura pálcásbábként jelent meg, ez a báb képes volt csőrét mozgatni, a szárnyához hajlítani, amit a Bábszínpadban közölt szerkezeti rajza igazol. A díszletekről megjelent fényképek és leírásaik szintén segíthettek abban, hogy az ország bármely szegletében bemutassák az előadást. 

 

Jelenetkép a Népművészeti Intézet Ludas Matyi című előadásából.

Ismeretlen fényképész felvétele, 1954

 

A Népművészeti Intézet előadásában amatőrök és „profik” is részt vettek, utóbbiak között ott találjuk ifj. Kemény Henrik (1925-2011) nevét is, aki az első képben Nácit, a kutyát mozgatta, a vásári jelenetben Paprikajancsi bosszantó figuráját, majd az előadás további részében címszereplővé lépett elő. Mindez a Népművészeti Intézet iratai között fennmaradt Rendezői Naplóból tudható. A kék füzet első oldalain a Ludas Matyi közreműködőinek neve és szereposztása olvasható, szépen rajzolt betűkkel. Az első bejegyzés 1954. április 28-án kelt. A dokumentumból megtudjuk, hogy május 5-e után elkészült a kortina, 12-én bemutatópróbát tartottak a világhírű cseh Josef Skupa bábtársulata részére és 19-én összpróba zajlott. Ezt követően visszatértek a részpróbákhoz. Az előadásra vonatkozó utolsó bejegyzés június 2-ról való: „Próba: 3 és 1. kép.” A lapok alján ott áll Dr, Németh Antal gondosan formált aláírása is. A bemutatót a füzet nem örökítette meg. Ez azért különös, mert az 1954 szeptemberétől próbált daraboknál a premier is külön lapot kapott. [8.]  

Írta: Somogyi Zsolt

Jegyzetek

---