|
|
Agárdy Gábor: Vázlat Szent István király pannonhalmi ikonjához
Grafitceruza, papír
20,7 x 29,8 cm
OSZMI Képzőművészeti gyűjtemény ltsz. 2018.18.1.
|
„Színészi alakításaim előbb-utóbb kihullanak majd az emlékezetből,
de képeim megmaradnak, s talán megőrzik nevemet.”
(Agárdy Gábor, 1987)
Agárdy Gábor (1922-2006) a Nemzet Színésze címmel kitüntetett Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színművész, érdemes és kiváló művész születésének századik évfordulójára emlékeztünk 2022. augusztus 2-án. Az alábbi írás azonban nem a kiváló színművészről, hanem az elismert képzőművészről, ikonfestőről szól. A hónap műtárgya Agárdy Gábor vázlata Szent István király ikonjához – a rajz bemutatásával egyúttal első királyunk és az államalapítás ünnepe előtt is tisztelgünk.
„Kicsi gyermekkorom óta szeretek festeni, ez a vonzódás egyidős bennem a színház szeretetével. Az utóbbi győzött, de azóta se lettem hűtlen a festészethez. Megfestem kollégáimat, maszkjaimat, izgat az ikonok titka. S még valamit. Ha pályámon bármi kudarc vagy bántódás ér, azonnal az ecsetért nyúlok. Ez túljuttat a válságon. Hiszem, hogy jobb megoldás, mint a kocsma vagy az öngyilkosság” – nyilatkozta Agárdy Gábor 1979-ben. [1] A szegedi szülőház szomszédságában lakott Erdélyi Mihály (1897-1971) festőművész, akihez a kis Gábor bejáratos volt. A festő adott a gyermek kezébe ceruzát – akiről kiderült, hogy van érzéke a rajzoláshoz-festéshez. És – mint a fenti idézet és az életpálya mutatja – végül a teátrum világa győzedelmeskedett, a képzőművészet azonban hű társként végig kísérte az életét. Több újságíró is leírta, hogy a művész nappalijában látható Munkácsy Mihály festményei nyomán készült Ásító inasról és Rőzsehordó nőről nem akarták elhinni, hogy nem eredeti.
Agárdy Gábor: Önarckép Abiram szerepében
Madách Imre: Mózes. Nemzeti Színház,1967
OSZMI Képzőművészeti gyűjtemény ltsz. 2018.12.1.
Az ikonfestészet az 1960-as évek második felében kezdte érdekelni Agárdyt. Hogy ebben örmény származása közrejátszott-e, valójában nem tudjuk. Először a Képes Újságnak nyilatkozta 1968 nyarán, hogy „ikonokat gyárt”, miközben az Egri csillagok filmváltozatában készült Sárközi szerepére (amelyre szavazáson választotta a közönség). [2] Ez a megjegyzés azért érdekes, mert később Agárdy szinte legendát költött ikonfestészetének kezdetéről.
1970-ben már úgy emlékezett, hogy az Egri csillagok bulgáriai forgatásán szeretett bele a műfajba a szófiai ikonmúzeumban, és miután nem tudott vásárolni, elhatározta, hogy készít magának. [3] Ezek szerint a forgatáson tapasztaltak inkább csak megerősíthették a műfaj iránti érdeklődését. Két évtizeddel később azonban a történet már így hangzott: „Vagy negyedszázada Bulgáriában forgattam, amikor egy hatalmas jégeső elől a legközelebbi templomba menekültem, s ott várakoztam sokáig. Beszédbe elegyedtünk a pópával, s amikor megtudta, hogy magam is festegetek, magával vitt az altemplomba, ahol helyreállíthatatlan ikon roncsokat tároltak. Ahogy az ezeréves fadarabokon felcsillanni láttam a fényt, a szépséget, ott helyben beleszerettem ebbe az ősi művészeti ágba.” [4]
Függetlenül attól, hogy hogyan kezdődött, egy idő után Agárdy az ikonjait is teljes elhivatottsággal készítette, bár az 1970-es interjúban még némi iróniával írja le az alkotófolyamatot: „Egyszerű apró trükkök sorozata az egész: Vesz egy ócska deszkadarabot, a képzőművészeti szakkönyvből kiválaszt egy eredeti szentet, a lehető legprimitívebb vonalakkal rápingálja, aztán egy kis égetés, gyertyázás, cipőpasztázás, miegymás és kész a patina. Ja! Még egy kis gombostűszurkálás, így lesz szúette.”
Az eredmény azonban már ekkor is meggyőzte a szakembereket, egy bécsi műkereskedő állást ajánlott Agárdynak mint ikonfestő. A művész később komolyan elmerült a műfaj ismeretében, számos pravoszláv templomot és szakgyűjteményt járt végig, a Moszkva melletti Zagorszktól kezdve jugoszláv múzeumokon át bolgár kolostorokig. Elsajátította a fémdomborítás módszereit, hogy ikonjaihoz a csupán az arcokat vagy az arcokat és a ruházatot is láttatni engedő ikonborítót (riza és/vagy oklad) készíthessen. Ezek egy idő után ötvösművészeti remekművekké váltak alkotásain. Maga aranyozta ikonjait, azt a technikát Szász Endre festőművésztől tanulta meg (aki egyébként az Egri csillagok főtervezője volt). A hamisítás vádja ellen cirillbetűs mesterjelzéssel védekezett.
Ikonjai számos terület hatását éreztetik, látunk közöttük bizánci, szerb, bolgár, orosz hatású darabokat. Témái is a műfajhoz illeszkednek. Számos szentet festett meg, például Györgyöt a Sárkánnyal, Keresztelő Jánost és a mindig édesapját felidéző Miklóst. Szűz Mária ábrázolásai között megtaláljuk a Vlagyimiri, az Eleusza, vagy a Hodigitria Istenanyát. A Megváltót számos alakban: a nem kézzel készült ikonját (amit a nyugati kereszténység Veronika kendőjeként ismer), a legfőbb püspök ábrázolást, díszes süveggel és a Pantokratort, a szemlélőre tekintő Krisztust, aki jobbjában könyvet tart, balját áldón tartja maga elé. Ez az ábrázolás feltűnik a Szent Korona alsó abroncsának központjában is. Rajzai között a középkori kódexet idéző műveket is találunk, mint azt az Utolsó vacsora ábrázolást, amit az OSZMI őriz.
Agárdy Gábor: „Középkori kódexlap” – Az utolsó vacsora
OSZMI Képzőművészeti gyűjtemény ltsz. 2018.19.1.
Agárdy ikonkészítő technikájáról egy apróság is tájékoztat. A színművész hagyatékából került az OSZMI-ba Ruzsa György 1981-ben megjelent Ikonok könyve című kötete. A szerző az ikonművészet talán legnagyobb hazai szakértője, aki művében végig vezeti az olvasót a legkorábbi, bizánci szentképektől a nemzeti – görög, bolgár, szerb, román, orosz – iskolák történetén keresztül a 19. század elejéig. A kiadvány gazdagon, színes reprodukciókkal illusztrált. Ezek között kettőt is találunk – egy 14. századi Angyali üdvözletet a konstantinápolyi iskolától és egy 13-14. század fordulóján készült, szerb Máté evangélista ikont – amelyeket gondosan kimért, grafitceruzával készült négyzetrács borít. A kép szélénél a vonalak közé számokat írtak. Agárdy ezeknek a hálóknak a segítségével másolhatta lealapozott, régi deszkáira új szentképeit. Műveinél azonban azt is felfedezhetjük, hogy azok nem egy az egyben másolatok (pedig ennek az ikonfestészetben komoly hagyománya van), hanem újra gondolt, az eredeti szellemiségét követő, de azt minden esetben egyedivé tevő alkotások. A „cipőpasztázás, gyertyázás” már nem látható érett ikonjain – épp ezért színeik ragyogóak, élénkek, így a merev koncepciók ellenére alakjai élettel telik.
Illusztráció Ruzsa György Ikonok könyve című művéből
Agárdy Gábor vonalhálójával, 1981
Szent István alakját – akinek bevett, elterjedt keleti ikonográfiai ábrázolása nincs – a színművész az ikonfestészet és a nyugati ikonográfia hagyományaiból teremtette meg. Vázlatának felirata „István Király / pannonhalmi ikonjához”.
„A magyar művészetben István király ikonográfiájának kialakulása és állandósulása a 14. századra, az Anjou-korra tehető. A Képes Krónika 1358 után készített lapjain Szent István koronával, jogarral, keresztes országalmával, karddal, ősz hajjal és szakállal jelenik meg. A középkort követően készített alkotások is hasonló ikonográfiai elemekkel jelenítették meg István királyt.” [5]
Agárdynál az uralkodói jelvény a Szent Korona, keresztjét azonban kiegyenesítette a művészi képzelet. István kezében kettős keresztet tart – akárcsak Telcs Ede (1872-1948) szobrán a Hősök terén. Hartvik püspök legendájából tudjuk, hogy István Szilveszter pápától keresztet is kapott, arra biztatván az uralkodót, hogy apostolként térítsen országában. A XI. században azonban a nyugati kereszténység – ahogy ma is – az egyes keresztet használta, a kettős kereszt ábrázolása Magyarországon csak a Bizáncban nevelkedett III. Béla (uralkodott: 1172–96) idején tűnt fel. Ennek ellenére a kettős kereszt fokozatosan apostoli jelképpé lett a nyugati egyházban is, az Anjou-kori István ábrázolásokon is feltűnik. A másik uralkodói jelkép, a baljában tartott jogar a rajzon csak körvonalaiban tűnik fel. István feje körül glória, ám a rajzon az alaktól jobbra egy kettős kört is láthatunk – Agárdy talán nem egyedül kívánta ábrázolni a szent királyt.
Az alkotáson a fej részletesen kidolgozott, a két kéz kevésbé, a ruházat pedig csak jelzésszerű. Ez így is azt mutatja, hogy a kezdeti munkamódszert, amelyben csak kimásolt egy albumból egy szentet ekkorra már tudatos előkészületek váltották fel. A grafitceruzával rajzolt alkotáson egy ereje teljében lévő, határozott tekintetű, valóban uralkodói alak áll előttünk. Az az elkészült „ikon” (inkább festmény), amely a művész több kiállításán is szerepelt, már egy megtörtebb figurát mutat be. Míg vázlatunk inkább egy hús-vér embert, az élő Istvánt ábrázolja, a festmény már valóban a szentet mutatja a bizánci falfestményeket idéző szemekkel.
Agárdy Gábor Szent István ikonja
a Klauzál Házban rendezett emlékkiállításon (részlet)
A félköríves záródású ötvösmunkával keretelt alkotást két féloszlop veszi körbe, az oszlopfők felett látható címerek egyikében Árpád-sávok, a másikban a hármas halom szerepel kettőskereszttel. Hogy ez azonos-e a vázlaton látható rajzzal, további kutatást igényel, de míg az OSZMI rajza mellkép, az elkészült alkotás teljes alakos. Egy beszámolóban azt olvashatjuk, hogy a pannonhalmi Szent István egy triptichonhoz készült, amelynek másik két alakja Szent Gellért és Szent Benedek, a bencés rend alapítója és Európa védőszentje.
Agárdy több ikont is készített Szent Istvánról, ezek közül feltehetően az a darab lehetett számára a legfontosabb, amelyet 1991-ben személyesen adott át II. János Pál pápának, és amelyet ma a Vatikánban őriznek. Talán éppen ez a mű az, amely valóban megőrzi a nevét, amikor színművészete már csak távoli emlék lesz.
Agárdy Gábor ikonjaiból gazdag válogatást láthatnak a Pestszentimrei Közösségi Házban rendezett kiállításról szóló beszámolóban:
Írta: Somogyi Zsolt
Jegyzetek
[1] Havas Erik: Négy évtizede a pályán. Beszélgetés Agárdy Gáborral. Népszabadság, 1979. június 10., 11.
[2] - b -: Agárdy. Képes Újság, 1968. július 6., 8.
[3] Ónody Éva: Festette: Agárdy Gábor. Fejér Megyei Hírlap, 1970. május 1., 8..
[4] Garai Tamás: Ki miben menő? Ludas Matyi Kalendáriuma, 1987, 148.
[5] Nagy Márta: Szent István ereklyetartó ikonja a budapesti Nagyboldogasszony-székesegyházban. Theológiai Szemle, 49. évf. (2006) 3. sz., 172.
_1.jpg)
