Ettől Vígszínház a Vígszínház

2016. február 18.

Múlt csütörtökön, a Darvas Iván időszaki kiállításhoz kapcsolódóan vendégünk volt a Vígszínház két művésze, Marton László és Fesztbaum Béla. A jó hangulatú, videókkal illusztrált beszélgetésre majdnem teljesen megtelt a Színészmúzeum előadóterme.

Darvas Iván 1965 és 1989 között volt a Vígszínház tagja, ekkor játszotta el többek között Moliére-t az Őfelsége komédiásában, amelyet Marton László a színész egyik legnagyobb alakításaként tart számon. Darvas Iván apropóján a két meghívott művész felidézte a Vígszínház százhúsz éves történetét is.

 

 

Bulgakov: Őfelsége komédiása. Vígszínház, 1980
Darvas Iván (Moliere) és Hernádi Judit (Armande Béjart)
Fotó: MTI

 
Érdekesség, hogy Fesztbaum Béla pár hete védte meg doktori disszertációját, amelyet Ditrói Mórról, a Vígszínház első igazgatójáról írt. Mint elmondta, már Ditróinál is jellemzőek voltak azok a kettősségek, amelyek végig kísérték a színház eddigi történetét: hagyományőrzés és megújulás, szórakoztatás és népművelés.

A két művész emellett még kiemelte, hogy a Vígszínház előadásai mindig a jelenhez szólnak. A Képzelt riport… például annyira elkapta a korszellemet, hogy az előadásra rendőrök engedték be a nézőket. Egy másik fontos előadás, a Padlás pedig már a második generációval szeretteti meg a színházat. Mint Fesztbaum Béla a beszélgetés vége felé viccelődve megjegyezte: ő már három szerepben is játszott az évek során a Padlásban, egyelőre azonban Mamóka szerepét még nem kapta meg.

Írta: Hajnal Márton

Feleki Kamill a Royal Orfeumban

2020. április 14.

Feleki Kamill és Psota Irén
Lengyel Menyhért: A waterlooi csata. Madách Színház, 1969
Wellesz Ella felvétele
Forrás: OSZMI
 
A magyar színházi élet legendás alakja volt Feleki Kamill. Őt és a pályatársakat, művészbarátokat megidéző humoros történetek sorából kiemelkedik egy, amely még kezdő színész korából, az 1930-as évekből való.  Ekkoriban az Erzsébet körút 31. sz. alatt működő mulatóban, a Royal Orfeumban játszott, ennek helyén épült föl később a Madách Színház.
 
Dívott akkoriban egy szokás, az úgynevezett – durrantás. Ha a nézőtéren egy olyan kereskedő vagy divatszalon-tulajdonos ült, akit a színészek ismertek, a szövegükbe valamilyen dicséret keretében beleszőtték a nevét. Például azt mondta a szubrett a táncoskomikusnak: – Milyen remek az öltönyöd! – s ujjacskái közt elismerőleg morzsolgatta a szövetet. – Na, hallod – vágta rá a komikus, mint a világ legtermészetesebb dolgát –, a Sugár és Barnánál vettem hozzá ezt a príma szövetet. Persze a többi színész a színfalak mögött figyelt, s amikor elhangzott a cég neve, rávágták halkan: durr… A reklámozó színész pedig másnap bemehetett az említett céghez, s kapott ajándékba három méter príma szövetet.
 
Persze mindez viszonossági alapon folyt. Ma a szubrett dicsérte meg a komikus öltönyének a szövetét, holnap a komikus a szubrett ruhájának a finom selymét. Természetesen nem mindegyik színész vett részt ebben az akcióban. Közéjük tartozott Kamill, már csak azért is, mert valósággal irtózott a színpadon a felelőtlen rögtönzésektől. Történt egyszer, az előadás közben, hogy az egyik színész izgatottan sietett ki a színről, s gyorsan odasúgta az éppen jelenésre váró Kamillnak: – Itt ül lent Győry (értsd: ez egy belvárosi cipőszalon tulajdonosa volt) de már későn vettem észre. Kérlek Kamillkám, durrants nekem egy pár szép cipőt. Úgy kellene… Csakhogy Kamill épp dühös volt erre a cipészre, mert nemrég rendelt nála egy párat, amelyik feltörte a lábát. Napokig ápolgatta, mire meggyógyult. 
 
Sziszegve sántikált be a színpadra, ahol partnernője ijedten kérdezte tőle, hogy mi a baja? Kamill mártírarccal felelte: – Nem látod, mi van a lábamon? Győry-cipő! A cipész hitelrontásért beperelte a színházat. Ráadásul Kamillnak rendelnie kellett megbízója, a kedves kollégája számára fájdalomdíjul egy szép cipőt. Természetesen nem Győrytől.
 
Ez volt Feleki Kamill pályafutásának egyetlen durrantása.
 
 

Gellért Endre és a Ványa bácsi

2020. június 2.

 
Milyen rendező volt Gellért Endre? Elképesztően pontos elképzelései voltak a rendezésről már igen fiatalon. Ezeket az elveket két és fél évadnyi rendezés után 1947-ben ki is fejtette az Alkotás című Kassák Lajos szerkesztette folyóiratban. A lap időszerű színházelméleti kérdésekről faggatta a korszak rendezőit, színházi embereit. Így a Nemzeti Színház ifjú rendezőjét, aki lépésről lépésre bemutatta rendezői elveit.  Ez alapján próbáljuk elképzelni Csehov Ványa bácsijának színpadra kerülését.
 
Major Tamás a Nemzeti Színház Újjáépítéséért Emlékérmet ad át Gellért Endrének, 1945
 
„Második elemista voltam, amikor egy este nagyanyámmal kiborítottunk az asztalra egy gombokkal teli fiókot. A gombok kicsik és nagyok, kövérek és soványak, fehérek és feketék és színesek, ott domborultak nagy össze-visszaságban. Akkor megkezdődött a válogatás anyag, forma és nagyság szerint. S mire éjfél lett, nemcsak a gombokat sikerült csoportosítani, de én is összeállíthattam életem első gombegyüttesét az osztálytársaimmal megvívandó gombcsatához. Ez az első rendezői emlékem. Mert ha ma hozzáfogok egy rendezéshez, az első, amit meg szeretnék teremteni a színpadon, a rend.” [1.]
 
Első lépés a darab kiválasztása. A rendezőnek elsősorban az írót kell szolgálnia és a „darabból kiindulva kell megtalálni azt a formanyelvet, amely  a mű szellemét, mondanivalóját a legjobban kifejezi.” [2.] Azt vallotta, hogy „én a drámát akarom szolgálni az írón, a színészeken, a közönségen és önmagamon keresztül.” [3.]
 
A Nemzetiben nem volt szokás Csehovot játszani. Ez a szerző a Vígszínház stíluskörébe tartozott addig. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az adatok: mikor melyik színházban hány Csehov darab került színre. A Vígszínházban 1903-ban, még a szerző életében, bemutatták a Leánykérést. A Ványa bácsi 1920-ban ment. A Három nővér két alkalommal is színpadra került: 1922-ben és 1947-ben. Az Ivanovot 1923-ban, a Cseresznyéskertet 1924-ben játszották.
 
Ehhez képest a Nemzeti Színházban A medve című egyfelvonásos ment 1901-ben, 1933-ban (ekkor Horváth Árpád rendezésében), majd 1945-ben (Makay Margittal és Csortos Gyulával a főszerepekben). Ez utóbbi alkalommal A dohányzás ártalmasságáról című monológgal együtt, mely Törzs Jenő utolsó szerepe volt. A nagyobb terjedelmű művek közül csak a Sirály került színpadra 1930-ban Hevesi Sándor átdolgozásában és rendezésében.
 
Makay Margit és Csortos Gyula
A. P. Csehov: A medve. A Nemzeti Színház kamaraszínháza, 1945
 
1945 után Gellért Endre volt az első, aki Csehovot rendezett a Nemzeti Színházban. Lehet, hogy ebben közrejátszott vígszínházi múltja is. 1948-ban először a Cseresznyéskertet vitte színpadra. A kritikák szerint nem aratott nagy sikert, talán épp a túlságosan is vígszínházi stílus miatt. 1952-ben következett a Ványa bácsi.
 
Második lépésként vissza kell térnünk a gyerekkori gombválogatáshoz. El kell a rendezőnek döntenie egy-egy szerephez milyen „gombot” válasszon. Kicsit vagy nagyot? Kövéret vagy soványat? Fehéret, feketét vagy színeset? Alapvetően kétféle színészt különböztet meg. Az átváltozó-művészt és az egyéniség-színészt. Az előbbi az általa, vagy a rendező által elképzelt alakká alakul át, míg az utóbbi színes egyéniségéhez alakít minden szerepet. A sikeres előadás titka a jó szereposztás. Lássuk tehát Gellért Endre 1952-ben kiket talált alkalmasnak az egyes szerepekre a Ványa bácsi című darabban.
 
Szerebrjakov: Balázs Samu
Jelena: Lukács Margit (szerepkettőzés)
Jelena: Szörényi Éva (szerepkettőzés)
Szónya: Mészáros Ági
Vojnyickája: Vízvári Mariska (szerepkettőzés)
Vojnyickája: Ürmössy Anikó (szerepkettőzés)
Iván Petrovics (Ványa bácsi): Makláry Zoltán
Asztrov Lvovics: Bessenyei Ferenc (szerepkettőzés)
Asztrov Lvovics: Major Tamás (szerepkettőzés)
Tyelégin Ilja Iljics: Gózon Gyula
Marina: Pártos Erzsi
Háziszolga: Radó Béla
 
Bessenyei Ferenc (Asztrov) és Mészáros Ági (Szonya)
A. P. Csehov: Ványa bácsi. Nemzeti Színház / Katona József Színház, 1952
 
A szereposztás hosszas egyeztetések után alakult ki. A kettős szereposztásnak üzembiztonsági okai voltak, de Gellért a hármas szereposztást már nem tartotta volna szerencsésnek. Jellemző volt rá a nagyfokú rugalmasság, képes volt az eredeti szereposztásba is belenyúlni akár, ha úgy látta a bemutató után, hogy az valamilyen módon nem az elképzelései szerint működött. Szerebrjakov szerepében azonban kényszerűségből jelent meg Major Tamás. 1955-ben Balázs Samu súlyos beteg lett, így át kellett venni a szerepét. Viszont Asztrovot Major Tamás csak a próbákon játszotta el három alkalommal. Egyébként ez utóbbi szerepet Somló István is megkapta, de végül Bessenyei Ferenc alakításában vált emlékezetessé a doktor figurája. Jelena szerepét is megkettőzve írták ki, de végül Szörényi Éva nem játszotta el azt, mivel az első szereposztásnak akkora volt a sikere.
 
A főbb szereplők közül Szonya és Ványa bácsi esetében nem gondolkozott a szerep megkettőzésében, egyértelműen Mészáros Ágit és Makláry Zoltánt tartotta azokra alkalmasnak. 
 
Mészáros Ági (Szonya) és Makláry Zoltán (Ványa bácsi)
A. P. Csehov: Ványa bácsi. Nemzeti Színház / Katona József Színház, 1952
 
A megfelelő szereposztást a drámai rend létrehozása kell hogy kövesse. A jellemek megformálása, egymáshoz való viszonyuk meghatározása. Ennek már az első olvasópróbán meg kell mutatkoznia, hogy a színészek ne csak a saját szövegükből induljanak ki egy-egy karakter felépítésben, hanem lássák a figurának a cselekményben elfoglalt helyét, a többi szereplőhöz fűződő kapcsolatát.
 
Színészeinek minden segítséget megadott a karakter kialakításához. Például így került kapcsolatba Tolnay Klári a Ványa bácsi című előadással.  „... úgy esett, hogy amikor a Katona József Színházban rendezte a Ványa bácsit, én az idő tájt jártam Moszkvában, és jónéhány feledhetetlen előadás között Csehov e remekét is láthattam. Bandi meghívott a próbákra, meséltem az élményeimről. Bessenyei Feri és Mészáros Ági több mindent kérdeztek tőlem, kissé zavarba is jöttem, mert semmi egyébről nem akartam beszélni, mint az élményeimről.” [4.]
 
Az előadás harmadik fontos tényezője a szerző-darab, illetve a színészek után maga a közönség. A közönség, amely aktívan vesz részt az előadásban. Reagálásai hatására Gellért szerint a rendezőnek készen kell állnia a változtatásra. 
 
„A jó előadás nem statikus, könnyen megfogható valami. Olyan az, mint a labda, ami nézőtér és színpad között pattog: színészek és nézők vívják 2-3 órás teniszmeccsüket. S az előadás addig jó amíg a labda ide-oda jár; ha nem jön át a rivaldán, ha beleesik a súgólyukba vagy a zenekarba, az előadás megbukott.” [5.]
 
Lukács Margit (Jelena) és Bessenyei Ferenc (Asztrov)
A. P. Csehov: Ványa bácsi. Nemzeti Színház / Katona József Színház, 1952
 
Negyedikként az atmoszféra kialakításáról ír. Ebbe beletartozik a darab társadalmi valóságának megteremtése: a színészek mozgatásától, beszédstílusától kezdve a felhasznált tárgyakon keresztül a díszletek és jelmezek korhűségén át szinte minden. „Beszéd és mozgás? A színész két eszköze az emberábrázolásra, a rendező két lehetősége az atmoszféra megteremtésére.”  [6.] A Veszélyes forduló című Priestley darab kapcsán írt arról, hogy már tulajdonképp összeállt az előadás, de még Pesten játszódott és nem London környékén, mert a színészek mozgása, beszédstílusa túlságosan is „magyaros” volt. Rá kellett hangolódni a lassabb és kevesebb mozgásra, a kicsit unott hanghordozásra.
 
Itt kell felidézni Tolnay Klári szavait, aki A tisztességtudó utcalány című Sartre darab kapcsán így emlékszik vissza Gellért rendezői stílusára:
„Láttam a rendezőpéldányát: mint a kottafejek, olyan pontosan, katonás sorrendben sorakoztak az instrukciók, a mozgások, a mozdulatok. De sohasem kísérletezett és nem erőszakoskodott. Észrevétlen simasággal vezette rá a színészt arra, amit látni-hallani akart.” [7.]
 
Ötödikként meghatározónak tartja a teret, azt a színpadi teret, amit be kell játszania a színészeknek. Nem lényegtelen, hogy kisebb, vagy nagyobb-e az a terület: a Nemzeti Színház vagy a Katona József Színház színpada. Gellért Endre egyébként inkább a bensőségesebb, átláthatóbb, kisebb terek kedvelője volt. Nem vonzotta a monumentalitás.
 
Hatodikként az idő helyes kezelésére hívja fel a figyelmet. A legfontosabb pillanatok megtalálására, mert ezek alkotják a darab drámai csomópontjait, amelyekre az egész előadást fel lehet építeni. A Ványa bácsi esetében az egyik legfontosabb ilyen Jelena, Asztrov és Ványa III. felvonásbeli jelenete, ahol tulajdonképp mindenkinek eldől a sorsa.
 
Gózon Gyula (Tyelégin), Mészáros Ági (Szonya), Lukács Margit (Jelena),
Makláry Zoltán (Ványa bácsi) és Bessenyei Ferenc (Asztrov)
A. P. Csehov: Ványa bácsi. Nemzeti Színház / Katona József Színház, 1952
 
Hetedikként összevonva lehet említeni a díszletek, a bútorok, a kellékek, a világítás és a jelmezek fontosságát. A Ványa bácsi esetében kiemelném egyes bútorok hangsúlyozott szerepét. Az I. felvonásban Jelena még meg sem jelenik, de Ványa bácsi és Asztrov hozzáfűződő viszonyát már sejthetjük. A díszlet hangsúlyos eleme a hinta, amiről aztán érkezése után Jelena a felvonás végéig nem száll le. Asztrov az üres hintához megy és Ványa bácsi első útja is oda vezet mutatva szimpátiájukat, vágyukat.
A II. felvonásban hasonló központi szerepet foglal el Szerebrjakov széke és asztala. A szereplők a professzor körül tevékenykednek, majd annak visszavonulása után is őt jelképezi karosszéke és orvosságokkal megrakott asztala. 
 
A világításnak is hangsúlyos szerepe van. Főleg a II. felvonás elején jelképes, hogy az éjszakai sötétségbe a dajka, Ványa bácsi és Szonya az, aki fényt hoz. Így válik egyre világosabbá a szoba és a konfliktusok összetettsége. A darab lezárásában is nagy szerepe van a besötétedésnek, ami jellemzi az itt maradók további sorsát is.
 
Végül, de nem utolsó sorban a rendezői instrukciókat említi Gellért Endre. Hogyan lehet egy-egy megfelelő szóbeli, vagy tárgyiasult iránymutatással segíteni a színész szerepértelmezését. Álljon itt példaként Lukács Margit visszaemlékezése:
„A Ványa bácsi próbáján azt hittem, nem tudom az én alkatommal eljátszani Jelenát. Akkor Gellért Endre azt mondta: „Tudja mit? Hosszú szempillát ragasztunk. S ettől lassú lesz a pillantása, a járása, a mozgása megtelik puhasággal ...” Ennyi volt. Istenem, hogy ismerte a színészt!” [8.]
 
Lukács Margit (Jelena) és Makláry Zoltán (Ványa bácsi) 
A. P. Csehov: Ványa bácsi. Nemzeti Színház / Katona József Színház, 1952
 
Milyen előadás volt hát ez az 1952-es Ványa bácsi? 62 év távlatából nehéz megítélni, hisz összesen egy 1960-as rádiófelvételen maradt meg. Kétségtelen, hogy utólagos nimbusz övezi: ez volt az utolsó rendezése Gellért Endrének és a szereplő művészeknek is pozitív emlékei maradtak róla. „Apró örömök akadnak, nemrég írtak Angliából, valaki az Olivier-Redgrave-Joan Plowright Ványa bácsi előadását vetette össze a mienkkel, melyet Gellért Endre rendezett, s azt tette hozzá, a miénk volt a jobb.”  (Lukács Margit) [9.]                                                                 
 
Igazából nem volt keletje az előadásnak. Tíz év alatt vendégjátékokkal és az 1960-as felújítással együtt 105-ször ment. Ugyan a bemutatón nagy sikert aratott, mégsem számított nagy közönségsikernek és a kritikai visszhangja is visszafogott volt.
 
Mészáros Ági Osztrovszkij Vihar című darabjára készülve nyilatkozta ezt a Színház és Filmművészetben: „A Nemzeti Színház egyik nagy erőpróbájára, a Ványa bácsira Csehov remekművére készültünk ilyen határtalan szeretettel, áhítattal és hittel. Összeforrva a rendezővel, annyira tökéletesen kidolgozott volt már az előadás a bemutatón is, hogy azt hittük, ennek a sajtóban megérdemelt nagy visszhangja lesz. Nem így történt. A nagy lelkesedés és szeretet, ami bennünket fűtött, nem talált visszhangra. Viszont nagy szakmai sikert hozott számunkra a Csehov-dráma.” [10.]
 
Lukács Margit (Jelena) és Major Tamás (Szerebrjakov)
A. P. Csehov: Ványa bácsi. Nemzeti Színház / Katona József Színház, 1960
 
 
Ugyanerről jogos művészi sértettséggel nyilatkozott maga a rendező. Szerinte a Nemzeti Színházat ebben az időben több támadás érte hol burkoltan, hol nyíltan. Legjobb előadásait a Hamletet vagy épp a Ványa bácsit agyonhallgatta a sajtó, elsősorban a Szabad Nép. Érthetetlennek tartotta ezt a negatív megkülönböztetést.
 
Az előadást 1960-ban felújították. Ennek két oka is volt. A nyilvánvaló: a Nemzeti Színház ezzel az előadással kapcsolódott a Csehov centenáriumi évhez. A kevésbé publikus: ezzel a bemutatóval szerettek volna segíteni Gellért Endrének öngyilkossági kísérlete után visszatérni a színházhoz, az élethez. A bemutató február 24-én volt, Gellért Endre március 1-jén meghalt.
 
 
Írta: Ircsik Teréz
Felhasznált irodalom: Molnár Gál Péter: Emlékpróba Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1977
 
Jegyzetek:
...........................................
 1. Helyünk a deszkákon – Gellért Endre színházi írásai (szerk.: Molnár Gál Péter), Népművelési Propaganda Iroda, 1981. 23. p.
 2. u.o. 24. p.
 3. u.o. 24. p.
 4. Párkány László: Tolnay Klári – egyes szám első személyben Codex Print Kiadó, Budapest 1999. 179. p.
 5. Helyünk a deszkákon – Gellért Endre színházi írásai (szerk.: Molnár Gál Péter), Népművelési Propaganda Iroda, 1981. 25. p.
 6. u.o. 27. p.
 7. Párkány László: Tolnay Klári – egyes szám első személyben Codex Print Kiadó, Budapest 1999. 179. p.
 8. Nagy Judit: Éva velem van, FSZM, 1973. június 2.
 9. Gergely Ágnes: Lukács Margit. Magyar Hírek, 1979. október 16.
10. Színház és Filmművészet, 1954. február  64. p.
 

Korábbi blogbejegyzések

 
 
 
 
 

Hétköznapok és ünnepek - Emlékek a nagyváradi színjátszás két évszázados történetéből

2018. augusztus 26.

 

A magyar színháztörténetben alig van olyan ünnepi alkalom, melyről évszázadokon át megemlékeznénk. Nem sokan tartják ma már számon 1790. október 25-ét, amikor a Kelemen László-féle társulat, az első magyar hivatásos színjátszó együttes a budai Várszínházban előadta Simai Kristóf Igazházi című művét. Pedig ennek a bemutatónak ismerjük körülményeit, fennmaradt színlapja, tudjuk, kik játszottak a nevezetes eseményen. Ezzel szemben az első nagyváradi előadás időpontját kizárólag Jancsó Pál kolozsvári komikus naptárából ismerjük. Jancsó a Wesselényi Miklós-féle első kolozsvári társulat tagjaként részt vett a magyarországi kirajzáson, s 220 évvel ezelőtt, 1798. augusztus 26-án fellépett Nagyváradon a Süketnéma című vígjátékban. Úgy látszik, a színházi varázs egy csapásra elbűvölte az itteni közönséget, mert az együttes október 3-ig itt maradt, majd a debreceni vásár és a hegyaljai szüreti időszak után, november 2-től december 3-ig, ismét előadásokat tartott a városban. 

Igazi ünnep azonban csak száz év múlva lett a korszakos eseményből – elsősorban azért, mert a kiegyezés után megélénkült a történeti érdeklődés, s a polgári társadalomban újonnan alakult szellemi műhelyek követendő példaként állították azokat a kivételes személyiségeket, akik mindent megtettek a magyar nyelv ápolásáért, a nemzeti kultúra megteremtéséért, a színészet pártolásáért. Nagyváradon Náményi Lajos szorgalmazta a százéves évforduló megünneplését, s az ő nevéhez fűződik a Váradi színészet története című munka megírása. Ahogyan a mű előszavából kiderül, Nagyvárad városa, Bihar vármegye, az 1892-ben alakult Szigligeti Társaság, a Bihar Megyei és Nagyváradi Régészeti és Történelmi Egylet valamint a Nagyváradi Takarékpénztár anyagilag is támogatta az összefoglalás megírását. [1.]
 
A nagyváradi színház az 1900-as évek elején
 
A centenáriumi megemlékezés százhúsz évvel ezelőtt ünnepi díszgyűléssel kezdődött. A megnyitót Rádl Ödön ügyvéd, lapszerkesztő, irodalmár, a Szigligeti Társaság elnöke tartotta. A díszbeszéd után Somló Sándor költő–színész szavalta el ez alkalomra írt ódáját, majd Náményi Lajos vázolta fel az első száz esztendő eseményeit. Ezt követően emléktáblát lepleztek le a régi Sas fogadó helyén emelt épület falán. 
 
Két évvel később még nagyobb ünnepséget rendeztek Nagyváradon: 1900. október 15-én avatták fel a város első kőszínházát, melyet a bécsi Fellner és Helmer cég tervezett, és Rimanóczy Kálmán építész – tiszteletdíjáról nagylelkűen lemondva – kivitelezett. 
Sas Ede ünnepi prológjában azzal szembesítette a közönséget és a művészeket, hogy a színház elveszítette hajdani fenségét, nem a létezés kérdéseivel foglalkozó tragédiák és a dicső nemzeti múltat idéző művek kerülnek színre, hanem üres tréfák, frivol félreértéseket felvonultató színjátékok. „Kalmárrá tette Tháliát az élet – A porban hajszol olcsó nyereséget” – recitálta lemondóan Paulayné Adorján Berta. – A prológus szerzője azonban megidézte Szigligeti Ede szellemét, azzal az óhajtással, hogy az új színház legyen a város neves drámaíró szülöttéhez méltó hely: 
 
„Támadjon itt igaz magyar világ, 
A költészet bűbájos virulása: 
Magyar földből fakadó virág
Legyen sasfészek, melyből az eszmék 
Magasra törve a napot keressék, 
Fehér legyen a szárnyuk – de szabad!
Fehér sas legyen itt a gondolat!” [2.]
 
Váradi Antal előjátékában is a dicső múlt elevenedett meg: színre lépett a nagyváradi színészet jeles mecénása, dr. Sándorffy József és két jeles vándorszínész: Nagy István és Megyeri Károly. Természetesen a Múzsa is a színpadon termett, s a mű végén ezekkel a szavakkal fordult a jelen művészeihez: 
 
„…tegyetek esküt, hogy e színpad: oltár 
A hazaszeretetnek! Szent hely voltál
A múltban, Várad, nemzet dísze, éke, 
Lásson még szebbnek jövő fényessége”
Majd később: 
„Föl a szívekkel! Új templom van itt, 
Benn a magyar művészet Istene lakik!” [3.]
 
Érdemes felfigyelni arra, hogy mit hangsúlyoztak az alapítók a nagyváradi színház átadásának pillanatában. Elsősorban azt, hogy a színjátszásnak nemzetinek kell lennie, azaz színvonalas új magyar drámákat kell bemutatni, melyek méltók a regényirodalomhoz és a költők alkotásaihoz. De legalább ilyen fontosnak tartották, s erre utal az oltár, a templom és a művészet Istenének említése, hogy a színház méltóságos, ünnepélyes és meghitt hely legyen. 
Egyébként a Szabadság című napilap ifjú munkatársa, Ady Endre is hasonló gondolatokat fogalmazott meg: „Szigligeti háza nem lesz a ledérség, nem lesz a kufárok otthona. Eszmék, igazságok háza lesz. Mert száz év óta ezt akartuk.” ˙[4.]
A színházban az ünnepi eseményeket azonban komor hétköznapok követték. Hiányoztak a különleges események. „Nem volt még szín, élet, érdekesség a szezonban. Ne tessék mosolyogni: nagy baj van, ha Nagyváradon nem beszélnek a színházról. Pedig a színház kezd a témák közül kikopni…” – írta Ady Endre éppen egy évvel a Szigligeti Színház átadása után a Nagyváradi Naplóban. [5.]
A nagyváradi együttest vezető igazgatók természetesen mindent elkövettek, hogy jó repertoárral, jó előadásokkal küzdjenek a szürke hétköznapok termette ellenség, az apátia ellen. Sokszor hiábavaló volt minden igyekezet, és semmivel sem lehetett a közönséget a színházba csábítani. Pedig amióta színjátszók keresték fel a Körös parti várost, mindenki a titkot kutatta: mivel lehet sikeres, melyik művekkel, és főként milyen színészekkel. 
 
Az Országos Színháztörténeti Múzeumban elsősorban olyan huszadik századi dokumentumok találhatók, melyek anyaországi alkotók hagyatékából kerültek a gyűjteménybe. Szerencsére van egyetlen 19. századból való nagyváradi színlapunk – mutatóba, mely 1849-ben Felekyné jutalomjátékát hirdette. Feleky Miklós első feleségéről, Szabó–Szákfy Amáliáról, az 1840-es évek kedvelt naivájáról van szó. A színlap arról a néhány hónapról tudósít, mely források híján nincs feldolgozva Nagyvárad színháztörténetében. Náményi Lajos ugyanis Molnár György színész, színházigazgató Világostól Világosig című művét felhasználva írta meg az elbukott szabadságharcot követő időszakot – Molnár pedig csak 1850 elején csatlakozott a társulathoz, melynek tagjait így örökítette meg: „Feleki is ott volt […], ah, de nem volt ott Szákfi Amália, a már volt Felekiné, ki ekkor Pécsen játszott, és búsult Gyulai után, kit a Bach-huszárok egy színpadi rögtönzésért elcsuktak, s az árván maradt gyönge szálat Foltényi vigasztalta meg, és gondozta tovább.” [6.]
Molnár megírta, hogy a világosi katasztrófa után Kilényi Dávid színigazgató Debrecenben és Váradon szervezkedett, és mintegy védőszárnyai alá fogadta az üldözötteket meg a pályakezdőket. Ő említette azt is, hogy a társulatban sok jeles művész működött, akik a harctérről jöttek vissza a színpadra. Színlapunk is bizonyítja ezt, hiszen Futó János honvédtüzérként szolgált, Kecskés Károly pedig Petőfi Sándor katonatársa, hadnagy volt Bem erdélyi hadseregében. De ott szerepel Tóth József neve, aki Kossuth Lajos parancsára a szabadságharc utolsó napjaiban állami pénzeket szállított az aradi várba. Feleségével éppen akkor érkezett oda, amikor a kormányzó már menekülésre készen állott. Úgy látszik, ő is Nagyváradra húzódott a fegyverletétel után, majd 1850 tavaszától a Nemzeti Színházban folytatta pályafutását. 

Az előadás érdekessége, hogy a kolozsvári társulat egykori tánctanítója, Kajetán Leopold, aki 1847 decemberében költözött Várad-Olasziba, Müller Idával spanyol táncot lejtett. A leglényegesebbet viszont nem sikerült megfejteni: ezekben a nehéz időkben miért nyomtatták selyemre a jutalomjátékot hirdető színlapot? 
 
Bajor Gizi 1932-es nagyváradi és kolozsvári vendégjátékáról sajnos nem maradt fenn ünnepi színlap, de a művésznő rajongója, Artúr bácsi összegyűjtötte az erdélyi turné dokumentumait, s képeslapokkal, fényképekkel illusztrálta az albumot. [7.] A nagyváradi lapok írásai általában csak magasztalták az eseményt, a legradikálisabb orgánumban azonban a magyar színészet válságát is megemlítették: „A nagyváradi színházban hónapok óta nem csendült fel a magyar szó, nem játszhatnak a színészek, és a magyar közönség hiába várja, hogy a mozivá szegényedett színházban újra otthont találjon a Thália ekhós szekere. 
A nagyváradi színház Bajor Gizi emlékalbumában
Újabban már divat lett, hogy Váradon csak akkor játszanak színészek, ha budapesti vendégek érkeznek szomorú erdélyi földünkre. Ezek az alkalmak ünnepé magasztosulnak, s csodák-csodája megtelik a színház, és a régi boldog, békebeli forró színházi esték emlékei elevenednek meg” – írta az Erdélyi Magyar Szó 1932. július 9-én. [8.]
Bajor Gizi három kedves szerepében lépett fel Váradon; 1932. július 5-én Romain Coolus Húsvéti vakáció, július 6-án Szép Ernő Azra és július 7-én Andai Ernő Porcellán című műve került színre a helyi társulat művészeinek közreműködésével. 
A vendégjátékról szóló beszámolók, a budapesti Nemzeti Színház vendégművészének ünneplése mellett, mintha arra akarták volna felhívni a nagyváradiak figyelmét, hogy elsőrangú Janovics Jenő Nagyváradon is játszó társulata. Erdős Iván, a Nagyvárad munkatársa személyesebb beszélgetést is folytatott a színésznővel. A rendhagyó írás 1932. július 7-én jelent meg Bajor Gizi beszél címmel: „Nagyváradból még alig láttam valamit, nem tudok véleményt mondani róla. De Kolozsvár elbűvölt engem: istenien bájos az a hely! Azok a régi házak, ódon kis utcák! És milyen nagyszerű színészek! Azt hiszem, maguk talán nem is méltányolták mostanáig kellően Tasnády Andrásnak a talentumát! Elsőrangú színész, csupa finomság! Aztán ott van Balázs Samu, aki az Azrában játszott velem! És mind-mind kitűnő erők! És milyen kiválóan oldották meg a rendezési feladatokat! Még a legkisebb díszletező munkás is milyen tisztességes munkát végzett!” [9.]
Mi is lehetne az Erdélyi Magyar Szó már idézett cikkének zárómondata? „Az ünnepi előadásokért hálásak vagyunk Bajor Gizinek, s bár az ő itt léte új életre keltené a nagyváradi magyar színjátszást!”
 
A magyar színjátszást azonban nem volt olyan könnyű életre kelteni. Amikor 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéssel Észak–Erdély ismét Magyarország része lett, a nagyváradi színház önálló társulatát csak nagy nehézségekkel sikerült megszervezni. A magyar városparancsnokság 1940 októberében Putnik Bálint színész és Szathmáry Endre karnagy részére adott játszási engedélyt. Alig egy fél évvel később, 1941. március 22-én azonban azt olvasták az Újság című budapesti napilap olvasói, hogy az indulás csalódást keltett, „bizonyos színházellenes hangulat érzete tölti el az embert, ha az üres padsorokat látja”. Putnik mégis bizakodóan nyilatkozott: „Nagyváradon – meg vagyok győződve arról – felülkerekedik a színház szeretete és türelemmel, bizalommal várom az időt, amely remélhetőleg rövidesen bekövetkezik. Legutóbb beállítottam az ifjúsági előadásokat, amelyek előtt egy tanár tart magyarázó előadást.” [10.]
Gyűjteményünkben éppen ebből az időszakból található néhány kimutatás, melyeket a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium Művészeti Osztályára kellett küldenie az igazgatónak. Az 1941. februári számfejtésből kiderül, hogy a megtartott huszonnyolc előadás 8268 pengő bevételt hozott, s a nyugdíjintézetnek fizetett napi pótfillérekből 508 pengő jött össze. Eszerint az átlagbevétel naponta nem érte el a 300 pengőt. A kimutatásból azt is megtudjuk, hogy Dajka Margit vendégjátéka még a harmadik estén is az átlag dupláját jövedelmezte. Igaz, hogy a vendégművésznőnek esténként 220 pengőt kellett kifizetni. Érdekes megfigyelni, hogy Kovács György fellépése a Mandragórában jóval kevesebbet hozott. Igaz, Kovács jóval kevesebb fellépti díjat kapott. [11.]
A nagyváradi társulat az 1940-es évek elején
 
Putnik Bálint két évvel később, 1943-ban már azt nyilatkozta a Film, Színház, Irodalom című lapban, hogy a közönség eltartja a színházat: „a havi rezsink bizony huszonhétezer pengő körül jár, és nem csekélység az, hogy minden nap megközelítőleg ezer pengőt kell bevennünk, ha meg akarunk élni”. [12.] A direktor azonban akkor sem maradt adósa senkinek, amikor nem ment olyan jól a színház, ezt bizonyítják a minisztériumba beküldött fizetési ívek – a tagok aláírásukkal igazolták, hogy megkapták gázsijukat. [13.]
 
Bár előadás-kimutatások, fizetési listák nem találhatók a később nagy karriert befutott Simon Zsuzsa hagyatékában; a színésznő, rendezőnő az 1945-ös nagyváradi újrakezdés érdekes iratait, fényképeit őrizte meg. [14.]
A nagyváradi születésű művésznő és férje, Mányai Lajos 1945 februárjában érkezett a városba. Bizonyára szerepet játszott ebben a kétségbeejtő magyarországi helyzet, s talán más személyes okok is. Szabó Ernő igazgató hívta meg a két művészt, hogy az új színházeszmény megvalósításában segítségére legyenek. Az volt a cél, hogy ne az operettek és a léha zenés művek uralják a repertoárt, hanem komoly drámai művek kerüljenek színre, ezzel segítve a tömegek kulturális fejlődését. 
Az újságcikkeket és a fényképeket elemezve kijelenthetjük, hogy Simon Zsuzsa színészi múltja, rendezői tapasztalatai és marxista világnézete határozta meg a prózai műsort. Ne gondoljuk azért, hogy csupa propaganda-előadás került színre. De már 1945. március 3-án, Háy Gyula Németek című művének premierjén, mely a hitlerizmus igazi arcát mutatta be, megismerte a közönség a két világháború közötti munkásszínjátszás formanyelvét: „A rendkívül egyszerű eszközökkel, impresszionista módon megoldott színpadi képeket szünet helyett a függöny elé lépő színészek és a szavalókórus párbeszéde kötötte össze, melyet Matolcsy Zoltán kísérőzenéje festett alá” – írta az Új Élet színikritikusa. A színlapról az is kiderül, hogy a díszletet Vogel Eric tervezte. 
 
Szabó Ernő (Tiborc), Simon Zsuzsa (Melinda), Delly Ferenc (Bánk), Perényi János (Bíberach),
Ihász Klári (Izidóra), Hamvay Lucy (Gertrudis), Cseke Sándor (Ottó), Mányai Lajos (Petur)
Katona József: Bánk bán
 
Simon Zsuzsa a legbüszkébben Katona József Bánk bán című drámájának rendezésére emlékezett vissza. Ez a bemutató nyitotta meg Váradon az 1946–1947-es évadot. Az ünnepélyes előadás előtt, 1946. szeptember 14-én Ványai Károly polgármester és dr. Török Andor orvos, a Magyar Népi Szövetség elnöke mondott beszédet. A bemutatóról szóló írások nagyszerű művészi teljesítményről számolnak be. Az egyik kritikában ezt olvasni: „A Bánk bán sikeres megjelenítéséért összefogott a színház igazgatósága, a rendező és úgyszólván valamennyi színész. A vidéki színjátszásnak megvannak a maga zárt keretei és lehetőségei, de ez az előadás kilépett e zártságból, s többet nyújtott, mint eszközei ismeretében föltételezhető lett volna. […] Különösen a rendezés keltett igen jó hatást, mert a csillogó és nagyvonalú történelmi ábrázolást Simon Zsuzsa össze tudta kötni a formák egyszerűségével. Ruzicskay György díszletei erőteljesen hozták közelebb a kor hangulatát.” Sajnos Ruzicskay terve töredékesen maradt ránk, s mindössze néhány fénykép érzékelteti a színházi este hangulatát. [15.] Akik 1946-ban jelen voltak ezen a nevezetes bemutatón, bizonyára azt gondolták, részesévé váltak Nagyvárad évszázados színháztörténetének. S legyünk őszinték, titkon mi is azt reméljük, hogy száz év múlva is számon tartják a mai megemlékezést. De lehet, hogy tévedünk, hiszen sok nevezetes premier kihullott – ezért vagy azért – az idő rostáján. A közönség csak néhány évtizedig őrzi kollektív emlékezetében egy-két feledhetetlen előadás pillanatképét – s a színháztörténész is jobbára csak ezekről készíthet összefoglalót. 
 
Gajdó Tamás előadása elhangzott a nagyváradi Szigligeti Színház jubileumi nyilvános évadnyitó társulati gyűlésén, 2018. augusztus 26-án.
 
Jegyzetek
---------------------------------------------------------------------
1. Náményi Lajos: A váradi színészet története. Nagyvárad, Láng József könyvnyomdája, 1898. [VII.] Reprint kiadása: Nagyvárad, Bihari Napló Kiadó, 1998. 
2. Sas Ede: Szigligeti háza. Közli: Nagy Béla: …és díszes palotát emeltünk. A nagyváradi Szigligeti Színház építésének kultúrtörténete dokumentumokban (1899–1900). Nagyvárad, Bihari Napló Kiadó, 2000. 451. 
3. Váradi Antal: Az új oltár. Előjáték a nagyváradi állandó színház megnyitására. Közli: Nagy Béla: i. m. 459. 
4. Ady Endre: Szigligeti háza. Szabadság, 1900. október 14. Kiemelés az eredetiben. In: Nagyváradi színikritikák a Holnap évtizedében. Ady Endre, Bíró Lajos, Dutka Ákos és Juhász Gyula írásai a színházról. Válogatta, a bevezető tanulmányt írta és a jegyzeteket összeállította Indig Ottó. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1975. (Téka) 32. 
5. Ady Endre: Jegyzetek a színháznak. Nagyváradi Napló, 1901. október 25. Kiemelés az eredetiben. In: Nagyváradi színikritikák a Holnap évtizedében, i. m. 53. 
6. Molnár György: Világostól Világosig. Emlékeimből, II. könyv. A budai népszínház második cziklusáig, 1849–1867. Arad, 1881. 37. 
7. Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Fotótár Album 104. 
8. (–os): Ünnepi esték után. Bajor Gizi és Cs. Aczél Ilona vendégjátékáról. Erdélyi Magyar Szó, 1932. július 9. 
9. Erdős Iván: Bajor Gizi beszél. Nagyvárad, 1932. július 7. 
10. Perédi György: A váradi színház sorsa. A polgármester és a színigazgató nyilatkozata. Újság, 1941. március 22. 
11. Havi műsorkimutatás. 1941. február hó. Igazgató: Putnik Bálint. Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Kézirattár 56.2695.1
12. Bella Andor: Nagyváradi színházi levél. Film, Színház, Irodalom, 1943/6. 20. 
13. „Alulírottak ezennel elismerjük, hogy az 1941. évi április hó 16-tól április hó 30-ig esedékes összes járandóságunkat Putnik Bálint igazgató úrtól mint a Szigligeti Színház igazgatójától a mai napon hiánytalanul megkaptuk.” Gépirat autográf aláírásokkal. Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Kézirattár 56.2318.8
14. Simon Zsuzsa működésének dokumentumai. Fényképek, újságkivágatok. Nagyvárad, 1945. február–1947. június. Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Fotótár Album 66. 
15. Robotos Imre: Bánk bán. Katona József történelmi drámája a nagyváradi magyar színházban. Fáklya, [1946. szeptember 17.(?)] A kritikát teljes terjedelmében megőrizte – a megjelenés dátuma nélkül – a Mányai Lajos nagyváradi működését bemutató album. Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Fotótár Album 128.
 
 
 

Hol vannak a Fehér Hollók…

A Fehér Hollók társaságának tagjai 1923 óta évtizedeken át minden évben, nagypénteken összegyűltek, s kirepültek Budapestről. Hogy miért éppen nagypénteken? Egyszerű a magyarázat: ez az ünnep hosszú ideig normanapnak számított; vagyis nem lehetett színházi előadást rendezni. A 20. század elejéig virágvasárnapig tartott a színi évad, s a nagyhéten tilos volt játszani. 

A Fehér Hollók társaság tagjai hajókiránduláson, 1930-as évek
A kép bal oldalán Ráday Imre, mellette Somló István
Forrás: OSZMI Fotótára
 
A társaság megalakulására, Szerémy Zoltán, az alapító, így emlékezett: „Úgy történt ugyanis, hogy egy különösen szép kora tavaszon, amikor húsvét előtt már javában hajókáztak a pestiek a gyönyörű Dunán, nekünk, néhányunknak, színészeknek is a Vígszínház körül, kedvünk támadt egy kis hajókirándulásra. Szólottunk ennek is, meg annak is, hogy másnap, [nagypénteken], az egyetlen színészvakációs napon (mert a karácsonyi szenteste ilyen szempontból nem számítható ide) találkozzunk a budai Pálffy téren, ahonnan majd elmegyünk Dömösig vagy Esztergomig a Magyar Folyam és Tengerhajózási Részvénytársaság valamelyik hajóján. Korán volt az indulás, és mert a színész legtöbbje nem igen szeret elháríthatatlan ok nélkül „hajnalban” kibújni a tollas ágyból, hát bizony csak négyen találkoztunk a hajóhídnál reggeli nyolc órakor. Kertész Dezső, Berczy Géza, Fenyő Aladár és én. Sebaj! Ahányan voltunk, annyian voltunk!”
 
A következő években aztán egyre többen csatlakoztak hozzájuk, de csak férfiak; nők nem vehették részt a találkozókon. Az 1930-as évek közepén pedig már nem csupán a kirándulás öröme vitte őket a hajóra, saját mulattatásukra színházat játszottak. Az egykori alapító a háttérbe vonult, a fiatalabbak pedig mindenféle mókán törték a fejüket. Jelmezbe öltöztek, s úgy ugratták egymást. 
 
A Színházi Élet tudósításából kiderül, hogy a Fehér Hollók 1934-ben felkeresték Móricz Zsigmondot Leányfalun, aki meghívta őket egy pohár pálinkára. A nevezetes eseményen – rendhagyóan – két színésznő is jelen lehetett: Móricz felesége, Simonyi Mária és Fedák Sári. 
 
Színházi Élet 1934 /16. szám
 
Érdekes, hogy 1938-ban nem nagypénteken gyűltek össze a bohém színészek, hanem június 10-én hajóztak ki Vácra, s ott fogyasztották el az ebédet. 
A második világháború éveiben elmaradtak az összejövetelek, ám 1945 után ismét rendszeresen összegyűltek a tagok. Az 1949-es kirepülésről így írt a Világ című lap tudósítója: „– Matróz! Vigyázz! Kezet csókolni Viktor bácsinak! – kiáltja a hajóhídon Napóleon, aki nem más, mint Alfonso, a népszerű komikus. Mellette II. Napóleon, akit Fekete Pál, a népszerű operaénekes személyesít meg. A matrózruhácskás legény pedig Rodolfo, a bűvész. Kivont bajonettel tiszteleg az érkező vendégeknek.” S hogy ki volt az említett Viktor bácsi? A társaság legidősebb tagja, Dalnoky Viktor operaénekes, aki 1866-ban született. 
 
A Fehér Hollóknak ez volt az utolsó nagyszabású akciója. Az 1950-es, 1960-as években össze-összegyűltek, de a lapokban egyetlen beszámolót sem olvasni a nemes hagyományról. A jég csak 1963-ban tört meg, amikor minden újságban megjelent, hogy Székely Mihály operaénekes temetésén Pethes Sándor a Fészek Klub és a Fehér Hollók nevében búcsúzott az elhunyttól. Egy évvel később, 1964. augusztus 17-én pedig arról írt az Esti Hírlap, hogy feltámadt a Fehér Hollók társasága, s megünnepelte Szendrő József ötvenedik születésnapját. A következő évben, 1965. április 16-án, a hagyomány szellemében, ismét nagypénteken találkoztak. Már nem követték szigorúan az egykori a szabályzatot: a házastársak is jöhettek. A Film, Színház, Muzsika című hetilap 1981. június 13-án megjelent tudósításából kiderül, hogy a „Hollók kéthavonta találkoznak mind a mai napig. Százan vannak, de folyamatosan érkezik soraikba az utánpótlás. A tagok színészek, írók, festők, szobrászok és hírlapírók. A társaság dísztagja a kiváló festőművész özvegye, Hermann Lipótné, ügyvezetője Kolozsvári Andor író. Legutóbbi összejövetelükön […] is sokan megjelentek, többek között Csákányi László, Hermann Lipótné, Gábor Móric, Szabó Gyula, Radványi Géza, Rodolfo, Pethes Sándor, Kolozsvári Andor, Búza Barna, Pataky Jenő.” 
 
Ritka felvétel – a Fehér Hollók 1981 nyarán
A kép megjelent a Film, Színház, Muzsika 1981. június 13-i számában
 
Kolozsvári Andor halála után Pataky Jenő lett a társaság lelke, ő kezdeményezte azt, hogy az évad végén tegyenek hajókirándulást Szentendrére. Cenner Mihály színháztörténész, aki Pataky után lett a Fehér Hollók elnöke, 1998-ban a Reform című lap április 21-én kiadott számában elmondta, hogy nemcsak ez fűződött elődjéhez, a társaság „szertartásrendje” is teljesen átalakult: „A tagság negyedévente találkozik egymással, a tavaszi alkalom pedig virágvasárnap délelőttjére esik. A nagypénteki dáridózást ugyanis több katolikus tag nehezményezte. A virágvasárnap külön apropója, hogy a századforduló körül e napon volt Pesten a színészvásár, ahol a színigazgatók és a szerződésre áhítozó színészek találkoztak.”
 
A Fehér Hollók tiltakozása 1988. június 1-jén a romániai falurombolás ellen
A művésztársaság fennállása alatt ez volt az egyetlen alkalom, hogy politikai kérdésben foglaltak állást.
Közölte a Film, Színház, Muzsika 1988. július 16-án
 
Talán még ma is kirepülnek a hollók, jóval szűkebb körben, ám évek óta semmit sem hallani róluk. Annak idején Nyáray Antalról beszéltek úgy, mint az utolsó pesti bohémről. S vajon ki volt az utolsó igazi Fehér Holló? Talán a 2010-ben elhunyt Búza Barna szobrászművész, aki 1981-ben elkészítette a Fehér Hollók emlékplakettjét…
 
 
Gajdó Tamás írása