„A pokol tüzétől a szenvedély Himalájájáig” - Száz éve született Pécsi Sándor

 

Pécsi Sándor. Koncz Zsuzsa felvétele
Pécsi Sándor korai halála a XX. századi magyar színháztörténet egyik legtragikusabb eseménye. Különleges alkotóval lett szegényebb színházi életünk. Ádám Ottó, a Madách Színház rendezője így jellemezte legfontosabb alkotótársát. „Egy hős és egy bohóc keveréke. Ritka típus. A legérdekesebb a közönség számára mindig az, hogy különbözik mindattól, amit addig hitt róla. Bohócnak hitte, és lám szenvedélyes szerelmes.”
 
Pécsi Sándor sárospataki diákként papnak készült, húsvét táján prédikált is. „A szószék volt az első színpadom, ott éltem ki először színészi becsvágyaimat!” – emlékezett ifjúságára.
 
Rövid kitérő után a Színművészeti Akadémián találta magát, ahol 1944-ben, nem túl szerencsés történelmi időszakban kapta meg diplomáját. Színészi pályáját vidéki társulatoknál kezdte, majd 1944 végén besorozták katonának. A nyugati frontra irányították, ám nem sokkal ezután megszökött. Amikor a háború véget ért, Miskolcra szerződött. Fontos állomásnak tekintette ezt az időszakot. A vidéki társulat sokféle műfajjal, változatos szerepekkel várta az ifjú és ambiciózus művészeket. Nagyon jó iskolának bizonyult minden kezdő színész számára. „Gyötrelmes, küzdelmes, halálosan fárasztó élet volt akkoriban a vidéki színészet, de minden további eredményemnek mégis ez az alapja. Tíz hónap, hetente legalább két premier, összesen negyvennégy szerep” – idézte föl az akkori időket a színész.
 
 
Nyughatatlan természetét, művészi becsvágyát követve 1946 augusztusában a fővárosba utazott, és fölkereste a Művész Színház igazgatóját, Várkonyi Zoltánt, hogy szerződtesse. Az azonnali elutasítás sem tántorította el, rögtönzött jeleneteivel sikerült elkápráztatnia a direktort. Egy darabka ceruzával, amit fogpiszkálóként bevett a szájába, a Liliom Ficsúrját varázsolta elő. Majd ugyanezzel a ceruzával, mint elegáns szipkával Az éjjeli menedékhely Báróját idézte meg. „Csak úgy spriccelt belőle a zsenialitás. Máris irattam alá vele a szerződést” – emlékezett Várkonyi Zoltán. Így történhetett, hogy 1946. szeptember 20-án már Jean Anouilh Euridike című legendássá vált darabjában játszott, olyan partnerekkel, mint Tolnay Klári, Darvas Iván, Rátkai Márton és Sulyok Mária. 
 
Két évad után, 1948-ban a Madách Színházba került, s ez vált végleges otthonává. E teátrum falai között játszotta el emlékezetes szerepeit. Az 1960-as években a Madách Színház az egyik legrangosabb intézménnyé vált. Horvai István rendező, aki 1951 és 1956 között a Madách igazgatója volt, ekképp méltatta: „A Madách Színház ekkoriban a fénykorát élte, oda kerülni minden színész álma volt.”
 
Lope de Vega: A kertész kutyája. Partner: Bajor Gizi
Nemzeti Színház a Madách Színházban, 1949. Fotó: Kálmán Béla
 
Pécsi Sándor a színház egyik meghatározó alakjává vált. Alig volt előadás, amiben ne játszott volna. „Örök életűnek tűnt. Időtlen öregnek. Legtöbbször öregeket is játszott. Sarkadi Imre Szeptember című drámájának hetvenéves paraszthősét 1955-ben ő játszotta az ősbemutatón. Harminchárom éves volt” – emlékezett vissza egykori színésztársa, Fenyő Ervin. Legendás volt sokoldalúságáról, átalakulóképességéről. Bár Ádám Ottó meglátta benne a karizmatikus hős figuráját, ő saját magát alapvetően vígjátéki alkatnak tartotta: „Jellegzetesen komédiás alkat vagyok. Arlecchino-típus, aki a szabad ég alatt szeretne játszani. Bizonyára nagy hasznomat vették volna a reneszánsz piacokon” – nyilatkozta.
 
Molière: Scapin furfangjai. Partner: Gyenge Árpád
Madách Kamara, 1959. Fotó: MTI/Bartal Ferenc
 
Ugyanakkor vágyott a minél szélsőségesebb érzelmek eljátszására: „Szeretnék azonosulni a legszélsőségesebb határokkal. A legnagyobb érzelmi skálát végigénekelni, megtölteni tartalommal. A pokol tüzétől, egészen a szenvedély Himalájájáig és a líra muzsikájáig eljutni. Minél differenciáltabban és szélsőségesebben megrajzolni az embertípusokat: a császári intellektustól a vérbő olasz kisember alakjáig.”
 
Változatos szerepek követték egymást az évtizedek során. Mára színháztörténeti jelentőséggel bír, hogy a Madáchba szerződtetése évében partnere lehetett Bajor Gizinek A kertész kutyája című Lope de Vega-vígjátékban. Komikusi vénáját domboríthatta ki a Tristan nevű szolga szerepében, melyet még sok hasonló követett. Életre keltette többek között a Kreml toronyórája című darabban Lenint 1955-ben; Molière leleményes, sziporkázó szolgáját a Scapin furfangjaiban 1959-ben; Gogol A revizor című darabjának Polgármester alakját 1962-ben; Dürrenmatt A nagy Romulus címszerepét 1967-ben; Gorkij Az éjjeli menedékhely Lukáját 1968-ban; Tennessee Williams A vágy villamosa Mitch figuráját 1962-ben; Schiller Ármány és szerelem című előadásának Miller szerepét 1971-ben. Megannyi legendás alakítás. Ám a legnagyobb, a legemlékezetesebb, az életmű legfényesebb ékköve, Eddie Carbone alakjának megformálása Arthur Miller Pillantás a hídról című színművében, 1960-ban. 
 

Gorkij: Éjjeli menedékhely. Partnerek: Domján Edit, Huszti Péter
Madách Színház, 1968. Fotó: MTI/Keleti Éva
 

Gogol: A revizor. Partnerek: Békés Itala, Márkus László, Kiss Manyi
Madách Színház, 1962. Fotó: MTI/Bartal Ferenc
Ritka színházi pillanat. Egy színész alkatát meghazudtoló, önmagát legyőzni képes átváltozásának csodájaként emlegették Pécsi alakítását. Eszköztelen, a végletekig visszafogott játéka nagy feltűnést keltett. A rendező, Ádám Ottó elmondta, hogy a darab külföldi előadásaiban Eddie szerepét rendre a csúnya-erős férfitípusra osztották. Ő azonban megtörte ezt a hagyományt: „Ekkor jutott eszembe a furcsa szereposztás, hogy az addig kövérnek, piknikusnak, komikus-kedélyesnek ismert Pécsi Sándorra osztom Eddie Carbonet, ismerve a Pécsi lényében benne lévő szenvedélyes, szerelmes, kemény férfit.”
 
Ádám Ottó tudta, hogy Pécsi Sándornak nagy utat kell megtennie a szerep kedvéért. A színész nyugtalan természete, dekoncentráltsága épp ellentéte volt Eddie egy tömbből faragott, nehézkes, lassan mozduló alkatának. A próbák során Ádám Ottó nemegyszer ráült Pécsi lábára, vagy lefogta őt, hogy mozdulatlanságra kényszerítve gyakoroltassa vele a jelenetet. A színész is érezte, mekkora átalakuláson megy keresztül, és hálásan gondolt rendezőjére, aki a kezdetektől bízott benne: 
 
„Eddie Carbone volt életem egyik legnagyobb győzelme. Hogy miért? Mert önmagamat sikerült legyűrnöm, a magam manírjaitól sikerült megszabadulnom. Persze mindezt főként Ádám Ottó rendezői segítségének köszönhetem leginkább. Én ugyanis afféle higanyember vagyok, és sokkal könnyebb feladat számomra, ha olyan figurát kell megformálnom, aki folytonosan izeg-mozog, lármás, robbanó temperamentumú” – vallotta. 
 

 

 
Miller: Pillantás a hídról. Partnerek: Tolnay Klári, Cs. Németh Lajos, Vass Éva
Madách Színház, 1960. Fotók: Wellesz Ella
 
Tolnay Klári elbeszéléséből tudjuk, hogy Pécsi Sándor érdekes módszerrel, mindig kívülről befelé haladt a megformálandó karakter megismerésében. Amint megkapta a szerepet, az ábrázolandó figurát rögtön lerajzolta, több változatban. Parókát, bajuszt vagy szakállt, de még könnycseppet is vázolt, ha arra volt szükség. A külsőségektől vezetett útja a szerep lelke felé. 
 
Legendás volt Pécsi Sándor otthona, sokirányú gyűjtőszenvedélyének tárháza. Kíváncsi alaptermészetű lévén állandóan régi korok emlékei után kutatott, és tárgyakat gyűjtött, legyen az latin nyelvű biblia a 17. századból, kelta díszkard, erdélyi kéküveg, régi céhmesterek ónkupái vagy épp színházi szakkönyvek tucatjai. Nemegyszer használta előadások kelléktárgyaként az otthoni kincsek némelyikét. Olthatatlan tudásszomja ifjúkorától haláláig állandó önművelésre ösztönözte.
 
Pécsi Sándor otthonában kulcsgyűjteménye egyik darabjával, 1959
Fotó: Kotnyek Antal
 
Lehetséges, hogy nem volt tudatában annak, milyen sokoldalú művésznek látta a világ? Egy ízben így nyilatkozott: „Nem vagyok igénytelen. De sohasem esem kétségbe, ha egy feladatot csak közepesen sikerül megoldanom. Nézzen rám. Ez az arc, ez a száj, ez az orr, ez az alkat nem lehet alkalmas mindenfajta karakter ábrázolására. A mi szerszámunk a testünk. A szerszámok pedig különbözők. Egy kalapáccsal például nem lehet fát vágni vagy gyalulni. Ha pályámon csak négy-öt szerepet sikerül úgy eljátszanom, ahogyan másnak nem sikerült volna: már érdemes volt kitanulni a szakmát.”
 
A művészi életút felénél tartva új színnel gazdagodhatott volna életműve. A Madách Színház 1972 késő őszén Shakespeare IV. Henrik című darabjának bemutatójára készült. Pécsi Sándor Falstaff szerepét próbálta. Hirtelen halálával az előadás meghiúsult. Ádám Ottó az alábbi szavakkal indokolta döntését: „Shakespeare IV. Henrikje Pécsi Sándor nélkül értelmetlenné vált.”
 
Vannak pótolhatatlan művészek. Pécsi Sándor ezek közül való volt. Emlékét megőrizzük.
 
Írta: Szebényi Ágnes
 
Felhasznált irodalom
...............................
Cserje Zsuzsa: Pécsi Sándor. Múzsák Közművelődési Kiadó, 1986
Fenyő Ervin: Pillantás a „HÍDRÓL”. LIGET, 2009. augusztus 20.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

„Kultúrával a békéért”

„Megérett a kalász, víg a falu népe
Nemsokára, meglásd, együtt a sok kéve,
Cséplőgép zúgása dalol a határban,
Új búza, új áldás ömlik majd a zsákba.”
 
A PIM-OSZMI Bábtárának kézirattárában számos szövegkönyvet őrzünk. Ezek között találunk professzionális bábszínházakban előadott darabokat, szövegeket az amatőr mozgalomból és olyanokat is, amelyek nem csupán a bábművészet népszerűsítését-felemelkedését szolgálták.
 
Tóth János csűrjében gyűlt össze a falu apraja-nagyja. Ez volt itt a legnagyobb épület, egykori tulajdonosa ekkor már Budapesten volt házmester. Igaz, itt kellett hagynia földjét-házát, azt birtokba vette a TSzCs, de ő legalább megszabadulhatott a napi kőkemény robottól… A nehéz, aratással telt nap után a férfiak kevésbé, a nők és gyerekek viszont hatalmas lelkesedéssel érkeztek. Mindenki a legszebb ruháját viselte. Várták a fővárosi művészeket. Sose láttak még színházat sem, nemhogy bábszínházat! Izgatottan ültek a zsúfolt padokon, lócákon, sámlikon. Eddig legfeljebb egy-egy bűvésszel, zsonglőrökkel találkoztak a szomszéd kisváros búcsújában, akik a körhinta mellett adták elő produkcióikat. De most ezek a művészek hozzájuk érkeztek, aznap este csak nekik fognak játszani. A pajta végében már ott volt a kifeszített vászon, kintről behallatszott az aggregátor duruzsolása, mert villany még nem volt a faluban, a különleges előadáshoz viszont fényre volt szükség. A petróleumlámpákat eloltották, a vászon kivilágosodott, a közönség elcsendesedett. Kezdetét vette a játék, árnyalakok tűntek fel és tűntek el a vászon mögött. Ismerős figurák, az utóbbi évek ismert szlogenjei, általuk is énekelt dallamok hangzottak el, de átírt szövegekkel. Ámulva bámultak, alig hittek a szemüknek… A gyerekek nagyokat kacagtak, a felnőttek elkerekedett szemmel figyelték az eseményeket. Kábultan álltak fel a darab végén, csendesen mentek haza. De nem felejtették el azt az estét, itt-ott sokáig fel-felemlegették a fővárosi művészek vendégjátékát…
 
Vidéki kulturház közönsége, 1950-es évek
Kotnyek Antal felvétele. (Forrás: PIM-OSZMI Fotótár)
 
Az elképzelt jelenet ismerős lehet akár Bacsó Péter Te rongyos élet című filmjéből is, de azt egy bábjáték ihlette. A szövegét Elekes Pálné írta, az ősbemutatót a Szabó Ervin Könyvtár kulturbrigádja tartotta. A bábfigurákat, díszleteket Bognár Zoltán tervezte, a zenéjét Turay Mihály állította össze. Csupa múltba vesző név… A szöveget azonban a Népművészeti Intézet adta ki és terjesztette. Az egészen biztosan komoly meggyőződéssel és jó szándékkal összeállított mű nem más, mint egy propaganda-bábjáték, pontos címe: „Terménybegyűjtéssel védjük a békét, növeljük népünk jólétét! – Árnyjáték 9 képben”. Születésének éve 1951. 
 
A bevezető így szólt a feladatról: „Jó gabonatermésünk ígéret arra, hogy dolgozó népünk nem lesz szükségben legfontosabb élelmének, a kenyérnek. Hamarosan megindul a cséplés, és ezzel elérkezik az az idő, amikor parasztságunk bőséges terméséből eleget tesz a nép államával szemben fennálló kötelezettségének – a terménybeadásnak! A begyűjtés sikerének minden előfeltétele megvan. Egyénileg dolgozó és szövetkezetekbe tömörült parasztságunkon a sor, hogy megvalósítsa a begyűjtési munka során a jelszót: Cséplőgéptől a begyűjtőhelyre!”
 
Aratók. Árnyjáték rajza a Népművészeti Intézet kiadványában, 1951
(Forrás: PIM-OSZMI Bábtár)
 
A kilenc képben feltűnnek a szorgalmas parasztok és minden ellenségük. A zenés betétek egy részét jól ismert dallamokra adták elő. Ezek között valódi gyöngyszemeket találunk:
 
A már mi nálunk babám dallamára:
Dolgos Jánost látod,
Dolgos Jánost látod,
Tele van a zsákja,
A gabona tiszta
Jaj,de büszkén hozza
Beszolgáltatásra!
 
Refrén: Béke katonája
Így lett Dolgos János
Így lesz majd több gépünk
S boldog lesz a népünk
Falu és a város.
Refrén (újra): A tiszta búzából 
Sok minden lesz őszre,
Telik rádióra,
Bútorra, ruhára
Gyereknek cipőre.
 
 
A juhásznak jól megy dolga dallamára:
 
Feljött már az esti csillag.
Ez a falu kapott villanyt.
Terménybegyűjtésben az élen haladtak,
S most a lámpák kigyulladtak.
Terménybegyűjtésben az élen haladtak,
S most a lámpák kigyulladtak.
 
 
De a haladás mellett az ellenségre is fel kellet hívni a figyelmet! „A kanásztánc dallamára, mérsékelt tempóban”:
 
Jönnek már a traktoraink tele tömött zsákkal
Lesi Truman gyűlölködve sok-sok cinkosával!
Hej! – A békénket megvédjük mi beszolgáltatással, 
Pusztuljanak a gyilkosok az atombombával.
 
Imperialisták. Árnyjáték rajza a Népművészeti Intézet kiadványában, 1951
(Forrás: PIM-OSZMI Bábtár)
 
A kapitalisták mellett a kulákokat is meg kellett említeni, figurája megjelenését az előadásban az alábbi költemény vezette fel, ezúttal prózában:
 
Fejlődik az ország, gazdag a termésünk,
De ne felejtsük el, van még ellenségünk!
Míg a falu s város egymásért dolgozik,
Addig ő harácsol, tavasztól-tavaszig.
A nevén nevezni, nem kell őt, úgy vélem, 
Ráismer mindenki ezen az árnyképen!
 
Kulákék. Árnyjáték rajza a Népművészeti Intézet kiadványában, 1951
(Forrás: PIM-OSZMI Bábtár)
 
A külső-belső ellenség fenyegetése ellenére a darab csak pozitív üzenettel érhetett véget:
 
Vége már a táncnak. A falu lepihent, 
A hold ringatózik fodros felhők felett.
S mint a világító szentjánosbogárkák
Fényük sugározzák szerteszét a lámpák.
Az ádáz ellenség hiába fenyeget,
Kap az ország búzát, hófehér kenyeret.
Álmunk felett virraszt a hős néphadsereg.
Épül szép országunk. Falu, város népe
Bizakodón tekint a holnap elébe.
Tudja, nem hiába ontja verítékét
Szorgos munkájával építi a békét,
Tervünk teljesítjük, lesz kenyerünk bőven,
Életünk még szebb lesz az új esztendőben!
A jövőt építjük biztos győzelemmel,
Szabad országunkban boldog minden ember!
 
A Népművészeti Intézet kiadványa a bábjáték minden elemét tartalmazza, a szövegen, verseken túl kottákat a dalokhoz, instrukciókat a bábokhoz, díszletekhez és az előadás módjához, valamint – semmit nem bízva a véletlenre – a bábok négyzethálóra rajzolt tetszőleges méretre nagyítható rajzait. A szerzők feltehetően azért választották az árnyjáték-technikát, mert ezeknek a báboknak, díszleteknek az elkészítése nem igényelt sem túl nagy befektetést, sem túl nagy kézügyességet.
 
A Bábtárban őrzött példány A. Tóth Sándor hagyatékából került a múzeumba, aki az 1920-as 1930-as évek fordulóján Blattner Géza párizsi Arc-en-Ciel bábszínházának egyik legfontosabb munkatársa volt. Hogy eljátszotta-e darabot Pápán (ahol a második világháború után élt) vagy környékén, nem tudjuk, de azt gondosan megőrizte, így láthatjuk az 1950-es évek elejének egy mai szemmel már tragikomikus pillanatát. Azt azonban tudjuk, hogy a terménybegyűjtés – „padlássöprés” – egyáltalán nem volt népünnepély. A kultúrát azonban minden diktatúra megpróbálta a propaganda eszközévé tenni. Az a szituáció, amit az árnyjáték felidéz, azt bizonyítja, hogy a kommunizmusnak nemcsak a kisemmizettek, börtönbe vetettek és kivégzettek lettek áldozatai, hanem a kevés haszonélvezőn túl: mindenki.
 
Írta: Somogyi Zsolt
 
 
 
 
 
 

„Magános, mint a művészek” Bajor Gizi és Kádár Erzsébet – macskákról és cicákról

2020. május 19.
 

A napokban véletlenül egy fénymásolatot találtam. A kópia az 1946-ban, 45 éves korában, tragikus körülmények között elhunyt Kádár Erzsébet írónő Macskák a mikrofon előtt című cikkéről készült, mely a Rádióélet című lap 1940. január 26-án kiadott számában jelent meg, a negyedik oldalon. Az írás arról tudósít, hogy Bajor Gizi a Magyar Rádióban Macskák és cicák címmel előadóestet tart, melyet a világirodalom legszebb macskákról szóló verseiből Kádár Erzsébet válogatott; sőt bevezetőt is írt az összeállításhoz. Némi kutatás után kiderül, hogy a műsort 1940. február 2-án sugározta a Magyar Rádió. Úgy tűnik, a felolvasás sikert aratott, mert 1940. március 23-án, nagyszombaton, megismételték. A Színházi Magazin 1940. március végén megjelent képes tudósítása is azt sugallja, hogy nagy érdeklődés kísérte a különleges vállalkozást.

Nem meglepő, hogy Bajor Gizi kapcsolatba került Kádár Erzsébettel, hiszen az írónő testvére, Csernovics Judit ekkor már Bajor Gizi első férjének, Vajda Ödönnek volt a felesége. A színésznő a válás után is testvéri, pajtási viszonyban maradt Vajdával, majd Judittal is összebarátkozott. Keresztanyja lett a házaspár 1931-ben született gyermekének, Vajda Miklósnak, a későbbi neves szerkesztőnek, írónak és műfordítónak. 
 
Azt azonban egyáltalán nem értjük, hogy említett találkozásuknak miért nem lett folytatása. Bajor Gizi féltékeny lett volna Kádár Erzsébetre, a sikeres íróra, kritikusra, a Baumgarten-díj jutalmazottjára? Meglehet. De az is, hogy rossz következtetést vonunk le a dokumentumok hiányából. 
 
A történetben van még egy furcsa mozzanat: Bajor Gizi, a szenvedélyes kutyatartó – legalább is a Színházi Magazin riportjában – a macskák lelkes barátjaként lépett mikrofon elé. Vajon most is szerepet játszott? Megeshet. Mindenesetre a rádióstúdióban több fénykép készült róla, karján egy-egy cirmossal.

 

 

 

 

 

Sajnos, az nem derül ki a lapokból, hogy Kádár Erzsébet miért ezt a témát választotta. Ha írását figyelmesen elolvassuk, egy mondata – „Magános, mint a művészek” – mégis elárulja, miért vonzódott e különös és titokzatos lényekhez…
 
KÁDÁR ERZSÉBET: LELEPLEZZÜK A MACSKÁT
 
A költők macskáját és a mesék kandúrját. Bajor Gizi szaval majd róluk a közeljövőben olyan verseket, amelyeknek hőse a macska. Egy estére összecsődítjük ezeket a hírességeket: Raminagrobist, a bírót, aki egyforma igazságot oszt, felfalja az alperest, de megéhezik a felperesre is; ide hívjuk Kacor királyt, a kedves, szószátyár szélhámost; a kóbor kiscicát, mindenki kismacskáját; az illatos, kéjes, lusta háremhölgyeket, és végül a nagy őst, a héroszt, akiről minden macska álmodik… 
 
Ahány vers, annyi macska, és mindegyikben az örök macskaarc. Pillanatfelvételek egy sztárról, különböző maszkban. Mert fajtáján belül egyöntetűbb, mint a kutya. Nyugtató lényének egyik titka éppen az, hogy minden titokzatossága ellenére csak önmagára hasonlít. Szeméből nem süt emberi tekintet, és nem nyugtalanítja gazdáját titokzatos megértésekkel. Végtelenül okos, de mindig macskamódra. Az irodalomban is mindig a Macska, soha nem egy macska.
 
A bevezetésben megrajzolom a macska portréját, az irodalmit és a valóságost. Elfogulatlanul, hibáival és erényeivel. Hibái – macskaerények és erénye – a szépség. Szépsége: arány, egyensúly és nyugalom. Magános, mint a művészek. Kényesen sétál a háztetőn vagy a zsivajgó majorosudvarban, önzésébe zárkózva, és emlékezik. Mozdulatait és öltözékét egy pompásabb világból hozta magával. Tudósok megerősítették előkelő származásának hírét: valóban az egyiptomi fáraók szent állatának késő unokája, őseiben a Nílus országa a szerelem istenét tisztelte, akkoriban Rá, a Napisten fején ült, és karmaival harcolt. Sok mindent tud, kincse ez a titok, és abból él, hogy nem árulja el.
 
Azt hiszem, a macskarajongók kevesellni fogják a dicséretet. (De mivel elégszenek meg a rajongók?) És szeretném, ha kissé megbékíthetném vele ellenségeit. Mert aki a macskát szereti, a fegyelmezett stílust szereti. Valamit, ami rokon a latin szellemmel: a fegyelem öncélúságát és kegyetlenségét. 
 
 
Gajdó Tamás írása
 
 
 
 
 
 

„Nem mindennapi élmény”

2019. május 30.
 
Nászta Katalin Thália erdélyi napszámosai című interjúkötetéről 
 
 

Nászta Katalin színművész Thália erdélyi napszámosaival félszáz interjút készített az 1980-as évek elején. Seregszemlét tartott ekkor a legfontosabb magyar társulatokban: megszólaltatta az idősebb generációhoz tartozó, legendás alkotókat, főiskolai tanárait, évfolyamtársait és kollégáit. A beszélgetőtársak között akadnak szókimondók és zárkózottabbak, vannak, akik bőbeszédűen és lelkesen felelnek a kérdésekre, míg mások rácsodálkoznak a vállalkozásra, s nem értik, miért akar egy színésznő mást tenni, mint ami a dolga. Miért nem elégszik meg a színpaddal. A beszélgetésfüzért ennek szellemében elsősorban a hősi korszak krónikájaként olvashatjuk. Egymástól távol lévő vallomások mondatai felelgetnek egymásnak, s vannak olyan személyiségek: Tompa Miklós, Tompa Gábor, Harag György, Szabó József, akiknek neve szinte minden beszélgetésben felbukkan. Rég elfeledett helyzetekkel szembesítenek újból és újból bennünket a megszólalók. A mini-portrék rendhagyó színháztörténetté állnak össze, még akkor is, ha nem teljes a kép, hiszen a szerzőnek nem sikerült minden fontos alkotót felkeresnie. 

 

A vallomásokat azonban nem csak történeti kontextusban lehet szemlélni: Amikor Nászta Katalin első interjúja a Korunkban megjelent, Kántor Lajos főszerkesztő így harangozta be: „Nászta Katalin, a tehetséges színésznő és fiatal költő »kezdő riporteri« kísérlete a hagyományosnál többet ígér, és úgy tűnik, máris többet ad: valóban színházközelből, belülről láttatja azt a műhelyt, amelybe nehezebb bejutni, mint mondjuk egy műterembe; nehezebb már csak azért is, mert térben és időben alig rögzíthető. Színésszel (és íróval) a színészhez látogatni, egy most induló sorozatban – nem mindennapi élményt ígér...”

Valóban nem mindennapi élmény olvasni a színészek gondolatait, akiket kolléganőjük pontos kérdésfelvetése és jelenléte őszinte vallomásra ösztönzött. Hogy érzékeltessen a kitárulkozást, röviden Csíky Ibolya szavait idézem példaként: „Ösztönös színész vagyok. Az első olvasópróbán találkozom a szereppel, akkor olvasom el. Elképzelem, nézőként. Aztán kiderül, mást kérnek tőlem a próbákon. Megcsinálom, belemegyek, mert ilyen szempontból hajlékony vagyok, de érzem, hogy rossz. Én önmagamból építkezem. Inkább vállalom, hogy úgy legyek rossz, ahogy én elképzelem, mint azért, mert más rám kényszerít valamit. Egy kolleganőm megdöbbent, mikor azt mondtam, hogy ha színpadon el kellene siratnom a gyermekem halálát, mert a szerep ezt kívánná, én a saját gyermekem halálát képzelném el, nem másét. Kegyetlennek nevezett. De én csak így tudok dolgozni”.
 
Nem túlzás, ha megállapítjuk: színészinterjúkban nem igen olvashatunk hasonlóan mély gondolatokat az emberábrázolásról, az átélésről, a színészi lét kínjairól, a szerepformálás metódusairól. Meglepő ars poeticák és provokatív kijelentések egyaránt megtalálhatók a rendhagyó beszélgetésekben. 
 
De Nászta Katalin kommentárjai sem szokványos közbevetések. Amikor Méhes Kati azt fejtegette, hogy nem haragszik meg, ha nem osztanak neki szerepet, s csak akkor érzi rosszul magát, ha semmiben sem játszik – a megdöbbent kérdező így magyarázta meg önmagának ezt a furcsa helyzetet: „Nyugtázom a kitérőt. Nemrég egyik kritikus csodálkozott azon, mennyire nem szabad a színész, ami a nyilatkozásokat illeti. Hogy a rendező sokkal kegyetlenebbül visszavághat. Sajnos, akadnak ilyen bosszúálló rendezők, úgyhogy nem lehet elítélni azt a színészt, aki nem nyilatkozik bátrabban vagy nyíltabban erről a kérdésről. A léte forog kockán.”
 
A könyv előszavában Cseke Gábor költő azon kesereg, hogy a most kötetbe rendezett interjúknak nem lehetett hatásuk arra a korszakra, melyben születtek: „Ki tudja, hogyan alakul a huszadik század végi erdélyi (és a magyar) színjátszás sorsa, ha ezek a beszélgetések még a maguk idejében, hiánytalanul napvilágot láthatnak, és interakcióba lépnek mindazokkal, akiknek szavuk van a színház világában.”
 
Biztosan igaza van Csekének, de úgy vélem, hogy a kitűnő írások mára feledésbe merültek volna; míg így, kötetbe rendezve, sértetlen szöveggel, a születendő, reméljük egyszer meg is születő erdélyi magyar színháztörténet alapvető forrásává válhatnak. Természetesen kritikával kell olvasni a szubjektív művészetről megfogalmazott szubjektív véleményeket, de éppen a személyesség, az akkor és ott megfogalmazott mondatok a legfőbb értékei a beszélgetésfüzérnek. Kár, hogy nem vállalkoztak azóta sem hasonlóra. 
 
Nászta Katalin vaskos kötetében életre kel a múlt. Megelevenednek a színészek mindennapjai. Megismerjük az életkörülményeket. Megtudjuk, ki honnan jött, hogy került a pályára, kik voltak mesterei. Milyennek látta saját helyzetét. S mit tartott az erdélyi magyar színjátszás égető gondjának. S persze, az örök témák, a mai is égető kérdések sem hiányozhatnak: milyen a színész és a rendező ideális kapcsolata; és hogyan viszonyuljon a színész a kritikához. A könyvből mégsem nosztalgia árad, s nem csak azért, mert a történelmi távlat kijózanítja az olvasókat. Nászta Katalin szociografikus igényű látlelete sem engedi, hogy évtizedek múltán patetikus érzelmek uralják a színházi múlthoz fűződő kapcsolatunkat. 
 
 
 
Gajdó Tamás gondolatai elhangoztak a kötet bemutatóján a PIM - Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben.
 
 
 

 

„Örömteremtő művész – nagy játékos”

2022. augusztus 2.

SZÁZ ÉVE SZÜLETETT AGÁRDY GÁBOR 
 
 
Agárdy Gábor az 1990-es évek végén. Ismeretlen fényképész felvétele
 
Pályakezdése a magyar színészet hőskorát idézi: Szegeden gyermekszerepekben ismerkedett a színpaddal. Kilenc éves korától – 1933-ig Arcaliján Gábor néven – játszott szülővárosában. Gimnáziumi tanulmányait félbehagyva 1937-ben beiratkozott Sziklai Jenő szegedi színházigazgató színiiskolájába. Sziklai csakhamar leszerződtette növendékét a „táncos boy és kardalos” szerepkörre, később segédszínésszé léptette elő. Az úgynevezett cseretársulati rendszer bevezetésekor, 1939-ben Ihász Aladár együttesében folytatta karrierjét. 1940-től Hlatky László, 1943-tól Szabó Hangya Márton, 1944-től Jódy Károly másodrendű társulatában formált meg kis szerepeket. 1944-ben a Tábori Színház, majd a Frontszínház tagjaként szovjet fogságba esett. 
 
Agárdy Gábor 1959-ben. Féner Tamás felvétele
 
Csak 1946-ban tért haza. Ettől kezdve 1949-ig kis magántársulatokkal járta az országot. Az államosításkor a Miskolci Nemzeti Színházba helyezték. Először itt kapott tehetségéhez méltó feladatokat, bár jobbára a kor sematikus színműveiben és operettjeiben kellett színpadra lépnie. 1952-től a Fővárosi Operettszínházban, 1955-től a Petőfi és a Jókai Színház közös társulatában lépett színpadra. Pályájának legszebb, legtermékenyebb időszaka kezdődött ekkor. Remek – sokszor teljesen eltérő karakterű – szerepekben bizonyíthatta tehetségét. Tamási Áron Énekes madár című művében (Jókai Színház, 1956) Bakk Lukácsot személyesítette meg, míg Molnár Ferenc Olympiájában Krehl csendőrezredesként (Petőfi Színház, 1957) remekelt. Az 1956-os forradalom után jelentős karakterszerepet kapott Visnyevszkij Optimista tragédia című forradalmi darabjában (Petőfi Színház, 1957); majd a Švejk, a derék katona című Hašek-regény színpadi változatában (Petőfi Színház, 1958) mint Katz páter aratott sikert. Ezért a két alakításáért kapta 1958-ban első Jászai-díját. 
 
Agárdy Gábor (Katz) és Peti Sándor (Svejk) 
Burian–Hašek: Svejk. Petőfi Színház, 1958 
MTI / Tormai Andor felvétele 
 
Alapító tagja lett az 1960-ban átadott első hazai musicalszínháznak, a Petőfi Színháznak. Legkedvesebb szerepeit ebben a társulatban játszotta el: Bicska Maxit Brecht és Weill Koldusoperájában, és Sipost Molnár Ferenc Az üvegcipő című művének zenés változatában. 
 
A színház feloszlatása után, 1964-ben a Nemzeti Színházba került, ahol kisebb szerepekkel kellett beérnie. Ráadásul színésztársai nem nézték jó szemmel, hogy 1967-től a Kamara Varieté műsoraiban is szerepelt; 1971-től pedig a Rádiókabaré Nyomják Krahácsot című jelenetének állandó szereplője lett.
 

Domján Edit (Polly), Agárdy Gábor (Bicska Maxi) és Czigány Judit (Lucy) 
Brecht–Weill: Koldusopera. Petőfi Színház, 1960
MTI / Keleti Éva felvétele
 

Domján Edit (Juli), Agárdy Gábor (Liliom) és Mezei Mária (Muskátné) 
Molnár Ferenc: Liliom. Petőfi Színház, 1963
Wellesz Ella felvétele

A Nemzetiben jelentősebb feladatokat inkább csak 1978 és 1982 között, elsősorban Zsámbéki Gábor rendezéseiben (Gorkij: Éjjeli menedékhely, Wesker: A konyha, Korniss Mihály: Halleluja) kapott. Bár 1982-ben hívták a Katona József Színház alakuló társulatába, ő a Nemzetiben maradt, ahol 1985-től nyugdíjasként játszott. 1989-ben a színház örökös tagja lett. 1991-ben rendezőként is bemutatkozott, Bókay János elfeledett Négy asszonyt szeretek című vígjátékát vitte színre. 
 
A Mikroszkóp Színpad mellett máshova is hívták vendégszerepelni. Fellépett a Játékszínben, a Vidám Színpadon, a Fővárosi Operettszínházban, a Hököm Színpadon, a Karinthy Színházban. Pályájának utolsó nagy alakítása mégis a Nemzeti Színházhoz fűződik: 1986-ban Sütő András Advent a Hargitán című színjátékában Zetelaki Dániel szerepét formálta meg. Azt vallotta, ezért az előadásért érdemes volt ezt a pályát választani. Elismerően írtak róla, hogy tisztán, eszköztelenül, átéléssel játszott. Élete utolsó éveit megkeserítették a Nemzeti Színház körüli csatározások, nem tudott belenyugodni abba, hogy az új épület átadásakor a régi társulatot megfosztották rangjától. 
 
Sinkovits Imre (Bódi Vencel) és Agárdy Gábor (Zetelaki Dániel)
Sütő András: Advent a Hargitán.Nemzeti Színház, 1986 
Ikládi László felvétele
 
Először 1954-ben állt filmkamera elé, rendszeresen 1957-től filmezett. A nagyközönség leginkább az Egri csillagok (1968) Sárközijeként, A dunai hajós (1974) Karl Jäger nyomozójaként, és A retúr (1997) Károlyijaként ismeri. 
 
Autodidaktaként, Erdélyi Mihály szegedi festő által, illetve rajztanárai segítségével ismerkedett meg a képzőművészettel. Pályája kezdetén gyakran festett díszleteket, az 1970-es évektől kezdve ikonokat alkotott. Munkáiból több önálló kiállítást rendezett, egy-egy alkotását a Pannonhalmi Apátság és a Vatikán is őrzi. Gazdag hagyatéka a család nagylelkű felajánlása jóvoltából 2018-ban az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetbe került. A kutatók a fordulatos pályát dokumentáló hivatalos iratok, levelek, fényképek, szcenikai tervek és előadásfelvételek tanulmányozása mellett Agárdy Gábor személyes tárgyait is megtekinthetik.
 
 
Máthé Erzsi (Joli) és Agárdy Gábor (Frici)
Szakonyi Károly: Vidám finálé. Várszínház, 1995 
Fábián József felvétele
 
Munkásságát 1985-ben Kossuth-díjjal ismerték el, 2000-ben megkapta a Nemzet Színésze címet. Ablonczy László, a Nemzeti egykori igazgatója, így emlékezett a 20. század második felének egyik legjelentősebb színházművészére: „Virtuózan ismerte Molnár Ferenc Monarchiájának világát, és otthon volt a Hargitán is. Amiben játszott, az sikert ígért. Mert Agárdy Gábor a csodák tudója, örömteremtő művész, nagy játékos volt.” (Hitel, 2006. 3. szám)