Színháztörténet 1920 után

2020. június 4.

 

A történeti Magyarország térképe, megjelölve az első világháborút lezáró béke diktálta új határokkal – érthető módon – gyakran tűnt fel a korszakban. A száz évvel ezelőtti tragikus pátoszt a mai korszakunk szelleme és stílusa olykor túlzónak érezheti – ám ez a tényeken nem változtat.

 
Mit vesztett a magyar Színészet Trianon által?
Az Országos Színészegyesület által kiadott térkép, 1928
 
A kolozsvári születésű Incze Sándor hetilapja, a Színházi Élet élen járt annak nyomatékosításában, hogy Magyarország „az európai civilizáció keleti bástyája.” A lap olvasói az 1920. február 8-án megjelent 6. számban az egyik első térképpel találkozhattak; bár az akkori nyomdatechnika nem tette lehetővé a komolyabb elmélyülést. A megdöbbentő tényeket Kisfaludy Károly versének sorai – Szülőföldem szép határa! / Meglátlak-e valahára? – egészítették ki, azt sugallva, hogy akik a megszállt területen születtek, talán sohasem találkozhatnak az ott maradókkal. 
 
A térkép megjelenését követő héten, 1920. február 15-én az alábbi beszámoló jelent meg a Színházi Életben: „Az Apponyi Albert gróf vezetésével Neuilly-be visszautazott magyar békebizottság magával vitte a Színházi Élet legutolsó számát, amelynek megfelelő számú példányait a béketárgyalás aktáihoz csatolta. (...) Vajha ez a mi térképünk hivatását teljesítené odakünt is, és bebizonyítaná a győzteseknek, hogy Magyarország feldarabolása, a magyar kultúra szétszaggatását, kivégzését is jelenti. (...) Az elszakadó országrészeknek ez a kultúrtérképe, amit a Színházi Élet közölt (...) égő és forró tiltakozás.”
 

Kolozsvár, Farkas utcai színház, 1870-ben
Megnyitás: 1821

Kolozsvár, Hunyadi téri színház
Megnyitás: 1906

Kolozsvár, Sétatéri színház
Megnyitás: 1910

 
Ennél jóval híresebb a Mit vesztett a magyar színészet Trianon által? című térkép, melyet az 1871-ben alapított Országos Színészegyesület adott ki 1928-ban. A térkép színháztörténeti adattárát Erődi Jenő állította össze.
 
Az angol, német, olasz és francia magyarázó szöveggel ellátott, rendkívül díszes kiállítású térkép az ország elszakított és megmaradt színházainak miniatűr képeivel ábrázolja a helyzetet.
 
A Magyarság című napilap hosszabb ismertetésben üdvözölte a kiadványt. A cikk szerzője felhívta a figyelmet, hogy a térképen a magyar művészet apró végvárai is láthatók, „melyeket az új Európa jegyében megalakult új hatalmak lelakatoltak, vagy csendőrlaktanyák, esetleg börtönök céljaira használnak.”
 

Kassa, Nemzeti Színház
Megnyitás: 1899

Pozsonyi Városi Színház
Megnyitás: 1886

Munkácsi Nemzeti Színház
Megnyitás: 1899

 
A négy nyelvre lefordított szöveg: „(...)Magyarország színészete közel 150 esztendős. E térkép feltünteti egykori színházainkat, melyeket igaztalanul elvettek tőlünk; és azokat, amelyeket részünkre meghagytak. (...) 1200 színész maradt kenyér nélkül. Tönkretette 54 éves nyugdíjintézetünket és ma 580 nyugdíjas színész, özvegy és árva küzd az éhhalállal. Ezek száma nap-nap mellett nő.”
 
A térképet az egyesület vezetősége szétküldte a nagyvilágba, s köszönőlevelek sokaságát kapta. 
 
A közhangulatot jól jellemezte, hogy a Budapesti Hírlap 1930. január elsején megjelent számában lekicsinyítve megjelent az Országos Színészegyesület térképe:  "Ez a térkép csupán hozzávetőleges képét adja annak, hogy mit vesztettünk színházakban.”
 

Temesvár, Ferenc József Színház
Megnyitás: 1875

A máramarosszigeti színház és vigadó
Megnyitás: 1889

Szatmárnémeti, Városi Színház
Megnyitás: 1892

 
 
 
 
 
 

Turay Ida és Békeffy István: az álompár

2020. április 7.

Turay Ida és Sárdy János
Békeffy István – Stella Adorján: Janika. Magyar Színház, 1946
Várkonyi Stúdió felvétele
Forrás: OSZMI
 
Turay Ida és Békeffy István megismerkedése is sokat emlegetett sztoriként maradt fönn az utókor számára. Az író amikor először látta Turayt, mindössze annyit mondott róla, hogy helyes kislány, csak görbe a lába. A második találkozásukra egy előadás után került sor. Békeffy felajánlotta Turaynak, hogy hazaviszi őt taxival, de amikor kiderült, hogy a színésznő Rákospalotán lakik, csak ennyit mondott: nem baj, akkor villamossal megyünk. A Turay-Békeffy házaspár rövidesen a korabeli művészvilág legelragadóbb kettősévé vált.
 
Darvas Iván osztott meg róluk egy kedves történetet a viharos ötvenes évekből:
 
 
Dusika és Pistuka esete Aczél Györggyel
 
1957 legelején Turay Ida és Békeffy István (őket ismerte a színházi szakma a fentebb említett becenéven) úgy döntött, elhagyják az országot. A többi, kétszázezer főnyi menekülttel ellentétben azonban Dusikának és Pistukának nemigen fűlt a foga a kényelmetlen, sőt olykor veszélyeket rejtő illegális határátlépéshez. Felkeresték hát a kulturális ügyekben illetékes Aczél elvtársat, és Svájcba szóló útlevelet kértek tőle.
 
 – Most, amikor sikerrel úrrá lettünk a baloldali elhajlók hibáin, amikor sikerrel levertük az ellenforradalmat, amikor végre felépítjük az ideális szocializmust, most akarják itt hagyni az országot?– kérdezte a nagyhatalmú korifeus.
 
– Nézze, kérem – válaszolt Pistuka szelíden –, nekem már mondták, hogy a németek vezetésével fel kell építeni az új Európát és azon belül a zsidómentes, árja Magyarországot, aztán mondták, hogy a szovjetek vezetésével fel kell építeni a kizsákmányolásmentes, kommunista Magyarországot, Önök azt mondják, hogy fel kell építeni a szocialista Magyarországot. Aczél elvtárs, én már szeretnék egyszer egy olyan országban élni, amelyik már kész.
 
(Becsületére legyen mondva, Aczél teljesítette a kérésüket!)
 
(Darvas Iván írása, Népszava, 1998. március14.)
 

Korábbi blogbejegyzések

 

Vendégünk volt Benedek Miklós

2016. április 28.

 

Április 28-án a Bajor Gizi Színészmúzeum immár hagyományossá vált beszélgetéssorozatának Benedek Miklós volt a vendége. Bár maga sem bízott benne, ismertsége és a közönség szeretete miatt megtelt a beszélgetés helyszíne. Nagy beleérzéssel mesélt édesapjáról, a korán elhunyt remek komikusról és karakterszínészről, Benedek Tiborról, aki megfertőzte őt a színház iráni rajongással. 1965-ben barátaival Valcz (Vallai) Péterrel és Dévényi Tiborral paródia kategóriában megnyerték a Ki mit tudot? Így egyenes útjuk vezetett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol Szinetár Miklós tanítványai lettek. A Főiskola elvégzése után a Nemzeti Színház szerződtette. Itt eleinte nem találták meg a megfelelő szerepek. De ezt az időt sem találta elfecséreltnek, mert sokat lépett fel a Bartók Gyermekszínházban, az Irodalmi Színpadon és vissza-visszajárt a Főiskolára, vizsgaelőadásokban közreműködni. Ezért az akkori rektor Várkonyi Zoltán a Főiskola tiszteletbeli hallgatója érmet adományozta neki. Ennek az időszaknak az eredménye az azóta legendássá vált Budapest Orfeum című műsor is, amit Császár Angelával és Szacsvay Lászlóval több százszor adtak elő határon innen és túl. Ebben az időben már több és jobb lehetőséget kapott, Major Tamás elismerte tehetségét.

1982-ben fiatal vezetők kerültek a Nemzeti Színház élére, Székely Gábor és Zsámbéki Gábor. Rendezéseikkel, a próbákhoz, a társulathoz való hozzáállásukkal teljesen más stílust képviseltek, mint Marton Endre vagy Major Tamás. Így elég egyértelmű volt, hogy szakításra kerül a sor. A két fiatal rendező megkapta a Katona József Színházat, ahol ezzel a XX. századi magyar színháztörténet új szakasza kezdődött. A Nemzeti Színház társulatából magukkal vitték azokat, akikre számíthattak, így Benedek Miklóst és Major Tamást is.

Eufórikus időszak vette kezdetét. Olyan előadások születtek, mint a Három nővér, az Übü király, a Mirandolina, vagy a Catullus. Ez utóbbi kettőben Benedek Miklós főszerepet játszott elérve azokat a magasságokat, amikre vágyott. A darabokkal szinte az egész világot bejárta. Hét-nyolc év múlva azonban érezte, tovább kell lépnie. Ekkor már rendezett és olyan szerepekre vágyott, amik a XIX-XX. század fordulójához, a pesti polgárság virágkorához kötehetőek. Szomoryt, Molnár Ferencet, Szép Ernőt szeretett volna játszani és rendezni. Mivel vágyai sokáig nem teljesültek, a szabadfoglalkozású színművész nehezebb útját választotta. Az utóbbi években hazatalált a Vígszínházba, ahol rendszeres vendég. Például Turay szerepében a Játék a kastélyban. Megtalálta a gyerekkorától keresett hangot, művészetét ez év március 15-én Kossuth-díjjal jutalmazták.

Írta: Lakatosné Ircsik Teréz
 

 
 

Korábbi bejegyzések

 

Volt egyszer egy színész - Somogyvári Rudolf

2020. június 23.

 

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Somogyvári Rudolf az 1940-es években

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Somogyvári Rudolf (1916-1976) színházművészetünk  örök emlékezetű alakja. Kiváló színész, sármos férfi és – a kortársak elmondása szerint – az egyik legszeretnivalóbb ember volt. Életét hullámhegyek- és völgyek sorozata jellemezte. Pályája hasonlóan küzdelmes volt, de tehetsége révén a legnagyobbak közé jutott. A művészsors nehézségeire egy szemléletes példával világított rá:

„Megfigyeltem egyszer egy néger táncost. Színpadra lépés előtt hatalmas vascipőt húzott a lábára. Ebben járkált, ezt emelgette. Olyan volt ez a vascipő. Mint egy ormótlan, hatalmas vasaló. Amikor szólt a színpadra hívó csengő, kilépett belőle és hallatlan könnyedséggel táncolt, szinte repült a levegőben. Szimbolikus történet ez, hisz ilyen vascipős küzdelmek és nehézségek árán tudunk mi is,  színészek a színpadon oly könnyedek és természetesek lenni.”

Kezdetben elegáns megjelenésű hősszerelmeseket alakított, majd az ötvenes évektől karakterszerepekben tűnt ki. Magával ragadó személyisége egyaránt alkalmassá tette rokonszenves és negatív figurák megformálására. Gyermekkorában jól rajzolt, festőművésznek készült, erről így emlékezett meg később: „Szótlan, zárkózott gyerek voltam. Csendben figyelő típus. Nem voltam közlékeny, de valahogy mégis ki akartam fejezni magam. Így aztán mindent lerajzoltam, amit láttam, tapasztaltam. A rajz nálam tulajdonképpen a beszédet helyettesítette… aztán végül mégis a színházat választottam.” Gimnáziumi évei során rendszeresen sportolt, ami megalapozta a későbbiekben a színész markáns megjelenését, férfias tartását.
 
Szilágyi László-Márkus Alfréd: Nem leszek hálátlan
Andrássy úti Színház, 1938
 
1937-ben végezte el az Országos Színészegyesület színiiskoláját és a Magyar Színház tagja lett, majd rövid kitérő után Szegedre került. 1942 és 1944 között ismét Budapesten találjuk, az Andrássy úti Színházban lépett föl. Egy előadásban együtt játszott a legendás Csortos Gyulával, aki barátságába fogadta a tehetséges ifjút. Háborús katonai szolgálatát Budapesten töltötte. Sokan nem tudják, hogy Horváth Tivadar színésztársával együtt több tucat embert mentett meg a biztos haláltól. Így emlékszik erre az egykori szemtanú: „1943 végén behívtak munkaszolgálatra. A kerettel együtt kivittek minket a Józsefvárosi pályaudvarra, hogy bevagonírozzanak, és irány a front, vagy nem is tudom hova szánták a mi munkaszolgálatos századunkat. A pályaudvar akkori két parancsnoka Somogyvári Rudolf és Horváth Tivadar volt. Két fiatal pesti színész, akik egymást váltva voltak a parancsnokok, és közben esténként játszottak a színházukban. A két parancsnok mindegyike éppen ott volt, amikor megérkeztünk. Látták köztünk ismerőseiket, barátaikat. Félrevonultak pár percre, valamit megbeszélni, majd közölték a keret parancsnokával, hogy a pályaudvar karbantartásához szükségük van a zászlóaljra. Két nap alatt elintézték, hogy már hivatalosan is a pályaudvar karbantartásán dolgoztunk. Nem volt szabad a keretnek bántani minket, vagy az élelmezésünket szabotálni. A pályaudvar fűtött várótermét rendezték be szállásunknak, és aki küldött haza levelet, hogy hol van, azt is eljuttatták. Négy hónapon keresztül »dolgoztunk« a pályaudvar karbantartásán, és ezzel megúsztuk a frontra vitelünket, és a nagyon hideg 1943-as telet. Lehet, hogy sokan vannak közülünk, akik az életüket ennek a négy hónap pályafenntartásnak köszönhetik.” [1.]
 
Az 1945-ös év végzetesnek bizonyult a fiatal színész számára. A háború a vége felé járt, őt meg épp ekkor hurcolták el az oroszok kényszermunkára a „napsütötte Szovjetunióba", ahogy később fogalmazott. Már kezdte megismerni a szakma és a közönség, épp elindult egy ígéretes pálya, amikor négy évre az Ufa közelében állomásozó hadifogolytábor kényszerű lakója lett. Rövidesen megszervezte a Tábori Színjátszó Kört, melynek vezetője, díszlet- és jelmeztervezője is egy személyben. „Személye vigaszt, kitartást és reményt jelentett számunkra, pedig talán ő viselte legnehezebben a hadifogságot. Félt, hogy távolléte alatt elveszíti a színészi rangsorban kivívott helyét, megfeledkeznek róla.” – emlékezett rá egykori katonatársa.
 

William Shakespeare: Hamlet
Szigligeti Színház, Szolnok, 1960

 

 

János szerepében. Kesz Imre: Törvényen kívül
Partner: Bara Margit. Jókai Színház, 1956

 
1949-ben hazatérhetett és ismét színpadra került. A Vidám, az Úttörő majd a Petőfi Színház tagja lett.  Ifjúsági előadásokban is játszott, ekkor kapott szerepet Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényadaptációjában. E darab kapcsán érdekes megjegyzést tett egy magánlevelében: „Sokat köszönhetek a zseniális Apáthi Imrének. Ő osztotta rám Baradlay Jenő szerepét. Nem a főhadnagyot, a jóvágású katonát, Richárdot látta meg bennem, hanem a szemüvege mögé bújó kisembert. Jó szeme volt.”
 
Kétszer nősült, első házasságából egy fiú, a másodikból egy kislány született. Második felesége, Mari volt a nagy szerelem Somogyvári életében. S hogy milyennek látta őt a megismerkedésükkor szinte még kamaszlány? „Csodálatos ember volt, nagy művész, művelt, kedves, lángoló és hát nagyon szép férfi.” – vallotta a színészről.
 
1960-tól néhány évnyi kényszerű kitérőt tett a szolnoki Szigligeti Színházban, ekkor váltak jó barátokká a szintén itt játszó Mensáros Lászlóval. 1963-ban egy Kazimir Károllyal való véletlen találkozást követően a Thália Színház tagja lett. Hamarosan a társulat egyik vezető színészévé vált. 1969 a pálya fordulópontja volt, ekkor hívta Várkonyi Zoltán a Vígszínházba. Talán csak a hozzá legközelebb állók sejtették, hogy ez mennyire fontos volt a színész számára: „A Vígszínház hívása nem akármilyen ajánlat volt számomra. A színház nevének csengése valahogy az én színészi pályámon az elérhetetlenséget jelentette. Sok színházban játszottam, de itt ezen a színpadon még sohasem. Mindig úgy éreztem, hogy valahol messze a nyílt tengeren evezek és a Vígszínház a világítótorony. Ha egyenletesen húzok, el kell majd érnem oda.”
 
Versinyin szerepében. Anton Pavlovics Csehov: Három nővér
Szigligeti Színház, Szolnok, 1960
 
Somogyvári Rudolf végre hazaérkezett. Lenyűgözően érett, sokszínű alakításokkal itt teljesedett ki művészete. Ne feledjük, hogy a Víg ekkor élte aranykorát, erős színészgárdája Várkonyi Zoltán irányításával az ország tán legrangosabb teátrumává avatta.
 
Lukács Sándor a generációs különbségek kapcsán tesz említést a színészről: „Az öltözködésünk is más volt. Egy Somogyvári Rudolf, egy Benkő Gyula már a próbákon is elegánsan jelent meg. Mi, fiatalok, már kezdtünk lezserek lenni, jött ez a tornacipős-farmernadrágos világ. De ők mindig tiszták voltak, rendezettek, jólfésültek, mindig ragyogott a cipőjük, fénylett mindenük, és ezt nem csak a külsőségekre értem. A vevőkészülékük is működött, nem csak a leadó készülékük. Ha befogadtak a társaságukba, odaülhettél, és ha megszerettek, megismertek, pláne, ha bizonyítottál is, és tehetségesnek tartottak, akkor ha bármilyen elképzelésed, gondolatod volt, meg is hallgatták. Sőt, meg is kérdeztek bizonyos dolgokról. Nagyszerű emberek voltak, és tényleg sokat lehetett tőlük tanulni.”
 
Somogyvári gyakran mondogatta másoknak:  „Az a három óra a színpadon a legbiztosabb. Lemegy a függöny, és az ember mehet vissza az életbe félni". 
 
Ciganov mérnök szerepében. Makszim Gorkij: Barbárok
Vígszínház, 1974
 
Ha végigtekintünk ezen a pályán, elhisszük neki, hogy eljátszott szerepeiben érezte igazán otthon magát. Napóleon, Hamlet, II. Richard, Ruy Blas, Don Carlos, Versinyin, Őrnagy a Tótékból, hogy csak néhányat említsünk. Közben a Magyar Televízió és a rádió is fölfedezte. Az 1960-as évek második felétől Somogyvári az egyik legtöbbet foglalkoztatott színész volt, s ne feledkezzünk meg szinkronszerepeiről sem.  A csúcsot Vittorio Gassman filmjei jelentették, az olasz színésznek hat filmjéhez „adta kölcsön” a hangját. Milyen kár, hogy sok filmes szerep elkerülte, pedig markáns, férfias arca, kisportolt atlétatermete, nagyszerű orgánuma révén par exelence filmszínész is lehetett volna. Utolsó szerepe egy féltékeny férj volt a Kreutzer szonáta című darabban. Hegedűs D. Géza így emlékezett rá: „A megcsalatásnak, a kifosztottságnak, a férfiúi megalázottságnak olyan poklát kellett végigjárnia, ami kevés szerepben jelenhet meg ilyen erőteljesen. Csodálatos, előadás volt. Esszenciáját adta annak, amiért érdemes ezt a mesterséget gyakorolni. Ezzel a szereppel búcsúzott. Feledhetetlenül. Ekkor már tudatában volt betegségének, mégis fájdalmai közepette hihetetlen szellemi és fizikai önfegyelemről tett tanúbizonyságot. Mindvégig érződött rajta egyfajta zárkózottság. Úgy tűnt, mint akinek titkolni valója volt, ami valószínűleg a múltban gyökeredzett. A történelem mostohán bánt vele, ő pedig tudta, hogy legértékesebb éveit vették el tőle. Minden vidámsága és lelkesedése ellenére sorsa keserű ízt kölcsönzött énjének."
 
Somogyvári egy 1976 tavaszán adott interjúban bizakodva beszélt a jövőről: „Úgy vélem, nem kell elébe rohannunk a múló időnek. Nem kell elfecsérelnünk készleteinket. Még várok, még sokat várok magamtól, az elkövetkezendő évektől. S természetesen adni is szeretnék, hiszen csak most jutottam el pályám csúcsához. Leereszkedni a túlsó oldalon, arra még bőven van időm…”  Sajnos nem volt ideje, 1976. szeptember 27-én meghalt. 
 
Egy újságírói kérdésre, miszerint elégedett-e sorsával, ennyit válaszolt: „Színész akartam lenni és az lettem!”
 
 
Írta: Szebényi Ágnes
 
Jegyzetek
..........................................
1. Forrás: https://www.jmpoint.hu/modules.php?name=Tortenetek&op=details&story_id=21
 
A képek forrása a PIM-OSZMI, illetve a művész özvegye
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

„A kételyekből építkezem” – Kaszás Attila (1960–2007)

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Ismeretlen fényképész felvétele
 
„A bearanyozott gyerekkor”
 
„Az egyik felvidéki kis faluban, Vágsellyén születtem, két és fél éves koromig Farkasdon éltem, ott tanítottak a szüleim. Aztán a szlovákiai Komáromba, Komarnoba mentünk. Egyszerűen éltünk. Szüleim tele voltak apránként fogyatkozó illúzióval. Fiatalon és lelkesen elindultak egy úton, de nem látták az út végét, ami csupa kudarc lett. Hitvesztésébe bele is tört édesapám. Ám amíg a hite élt, bearanyozta gyerekkoromat. Akkoriban másról szólt a világ, mással foglalkoztak az emberek, mint manapság. Vegyes ajkú és kultúrájú közösségben nőttem fel, de diszkriminációban alig volt részem. Az együttélés később változott rossz irányba. De ez politika, a politika pedig nem érdekel.”
E megrendítő sorokkal vall gyerekkoráról a színész. A kisebbségi magyar létről, a politika által szétszabdalt ország idegenbe rekedt és hitevesztett értelmiségéről. Ám ő már egy új nemzedék gyermeke, aki a mesebeli legkisebb fiúként nekivág a nagyvilágnak.
 
„Előbbre lépek vagy abbahagyom”
 
Meghatározó pillanat a kamaszfiú életében, amikor a Vígszínházban Kútvölgyi Erzsébettel a címszerepben látja a Szent Johanna című darabot. „Úgy megbabonázott, hogy végigsírtam az előadást, és elhatároztam, hogy én is ezt akarom csinálni” – vallja később.
A rangot jelentő Horvai–Kapás osztályban végez a Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1983-ban, olyan évfolyamtársakkal, mint Bardóczy Attila, Eszenyi Enikő, Ivancsics Ilona, Méhes László, Nagy Miklós, Nyertes Zsuzsa, ifj. Pathó István, Simon Mari, Szerémi Zoltán, Rácz Géza, Rátóti Zoltán, Rudolf Péter, Töreky Zsuzsa.
 
Anton Pavlovics Csehov: Cseresznyéskert
Színház- és Filmművészeti Főiskola / Ódry Színpad, 1983. Fotó: MTI
 
Horvai István a Vígszínház igazgatója. Nem véletlen, hogy ez a színház lesz színészi útjának első állomása. Hűséges típus, másfél évtizeden át tagja a társulatnak. Ez az időszak művészi pályáján a lassú építkezés kora. Talán lassúbb és hosszabb, mint másoké. Később mint szertelen, szélsőséges, bizonytalan fiatal színész emlékszik ekkori magára. Eleinte évente két-három, az 1980-as évek közepétől már öt-hat előadásban játszik. Föltűnik Ruttkai Éva mellett Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatása című darabjában. A kisebbik fiú szerepét kapja Arthur Miller Az ügynök halála című művének előadásában; partnere a címszereplő Tordy Géza és a bátyját alakító Hegedűs D. Géza. Játszik az Éjjeli menedékhely című produkcióban. Rendezői közt találjuk Kapás Dezsőt, Gothár Pétert, Balázs Pétert, Marton Lászlót, Sík Ferencet, Iglódi Istvánt és Szinetár Miklóst. Tapasztalatszerzésre kiváló, megmutatkozásra még kevés. 
 
Arthur Miller: Az ügynök halála. Vígszínház, 1987. Fotó: Iklády László
 
Hét éve tagja a Vígszínháznak, harmincas éveiben jár, amikor megtorpanni látszik, kétségei támadnak: „Úgy láttam, hogy előbbre lépek, vagy a pályát abbahagyom. Mert hiába lelkesülne akár ötezer ember, ha énbennem nem történik semmi. Akkor talmi a siker.” 
 
„Képes vagyok új energiákat mozgósítani”
 
Az 1990-es év sorsfordító az életében. A Vígszínház néhány fiatal színésze lehetőséget kap egy új darabban való közreműködésre az akkor szerveződő Budapesti Kamaraszínházban. Büchner Leonce és Léna című művének színpadi változata 1991. január 12-én kerül színre az Asbóth utcai Kisszínpadon, ezzel nyit a Kamaraszínház. 
 
„Rendkívül friss előadás volt. A gesztusnak volt óriási jelentősége, annak, hogy néhányan el tudtunk jönni a Vígből – a jól menő gépezetből – egy pici, sötét terembe, ahol magunkra zártuk az ajtót. Hat hét múlva előjöttünk, és megmutattuk magunkat” – így emlékszik vissza ezekre a hetekre.
 

Leonce szerepében az Asbóth utcai Kisszínpadon (partner: Szarvas József)
Georg Büchner: Leonce és Léna, 1991. Fotók: Ilovszky Béla
 
Az előadás óriási sikert arat. A szakma, a közönség egyöntetű elismeréssel fogadja a rendezőként ekkor debütáló Eszenyi Enikőt és a főszerepben Kaszás Attilát, akinek ezzel az alakítással sikerül túllépnie félelmein, szorongató kishitűségén. Később bevallotta: „Ez az előadás hitette el velem, hogy képes vagyok új energiákat mozgósítani, s kiszabadított a depresszióból.”
 
Eszenyi Enikővel már főiskolás koruk óta összekötötték életüket, ezzel az előadással gyümölcsöző színpadi kapcsolatuk is kezdetét veszi. Sorra követik egymást azok a bemutatók, amelyeket Enikő rendez, s amelyekben Attila játssza a főszerepet. Elkezdődik közös szárnyalásuk. West Side Story, Heilbronni Katica, Baal, Sok hűhó semmiért.
 
A Leonce és Léna sikere után egy évvel később újabb emlékezetes produkció kerül színre, Rudolf Péter rendezésében. Eszenyi Enikővel az oldalán John Osborne Dühöngő ifjúság című darabjában lép színpadra. S megismétlődik a zajos ünneplés. Bebizonyosodik, a lassan érő fiatal művész végre a megérdemelt élvonalba kerül. Egyre több alkalommal vállal vendégszereplést, meghívja a Rock Színház, az Arizona Színház, a Fővárosi Operettszínház; két ízben a Győri Nemzeti Színházban is szerepel. Győrben 1998-ban Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés, majd Füst Milán IV. Henrik című darabjában láthatja a közönség. Mindkét előadást Tordy Géza rendezi. Füst Milán királydrámájának címszerepében ismét óriási sikert arat a színész. „Rendkívüli előadás volt, Attila az ifjúkor szelességétől az öregkor rezignált bölcsességéig mindent bemutatott benne” – írják róla.
 
Igó Éva (Helena), Szarvas József (Cliff), Kaszás Attila (Jimmy)
John Osborne: Dühöngő ifjúság. Vígszínház / Pesti Színház, 1992. Fotó: Ilovszky Béla
 
A Vígszínházban eltöltött másfél évtized után megérlelődik benne az elhatározás, változtatnia kell. „Negyven éves vagyok, ideje, hogy kezembe vegyem a sorsom irányítását” – nyilatkozza, amikor a Vígszínházból való távozásáról kérdezik. Nem akar többé olyan szerepeket eljátszani, melyek nem fontosak számára. 
 
Az a kissé karcos, izgalmas hang
 
Egyedi, különleges beszédhangját számtalan szinkronszerepben élvezhetjük, énekhangját pedig már főiskolásként kipróbálhatja a legendás Kőműves Kelemen című rockballadában, a Pesti Színházban.
 
Ivánka Csaba - Szörényi Levente - Bródy János: Kőműves Kelemen
Vígszínház / Pesti Színház, 1982. Fotó: MTI
 
Később, műfaját tekintve is változatos zenés darabokban látható, hallható a több hangszeren is játszó művész. A Hair, a Csókos asszony, A nyomorultak, Koldusopera vagy mind közt a legnépszerűbb A padlás című musical, melyet 1988 januárjában mutat be a Vígszínház. Az előadás több generáció meghatározó színházi élménye, Kaszás Attila felejthetetlen a Rádiós szerepében. Említhetjük a Rock Színházban bemutatott Miss Saigont is. Alakításának, énekhangjának híre egészen Londonig elér – próbaéneklésre hívják. Olyan zenés előadásokban élvezhetjük egyre kiforrottabb énekhangját, mint a Mágnás Miska, a Van aki forrón szereti, a Háry János, a János vitéz és a Holdbeli csónakos.
 
Zenei lemezek, hangoskönyvek népszerű előadója. Petőfi Sándor, Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós verseinek hű tolmácsolója. Közreműködésével közel tizenkét órás anyag készül J. R. R. Tolkien A hobbit című regényéből.
 
Szinetár Dóra (Kim), Kaszás Attila (Professzor)
C-M. Schönberg - A. Boublil: Miss Saigon
Rock Színház / Fővárosi Operettszínház / Szegedi Szabadtéri Játékok, 1994. Fotó: Ismeretlen
 
„A pálya boldog, extravagáns korszaka”
 
A pálya első szakaszát meghatározó Vígszínháztól való megválás az ezredforduló idején művészi pályájának újabb fordulópontja. Nem szerződik le sehová, a szabadúszó színészek merész életét és hajszolt mindennapjait kezdi meg 1999-ben. A vele készült interjúkat olvasva nem túlzás túlfeszített munkatempót emlegetni. Így mesél egy napjáról 2002-ben: „Reggelente beülök a kocsiba, mostanában Kecskemétre megyek, aztán Szegedre. Próba után visszaülök a kocsiba, rohanok Pestre. Játszom egyet, hazamegyek, beveszek két Valeriánát, hogy valamennyit aludni tudjak. Ez az élet hosszabb távon életveszélyes. De van még négy-öt ilyen évem, amit ki tudok használni.”
 
Ez a négy év bár kimerítő, ám eredményeit tekintve rendkívül fontos a pályáján. A Vígszínháznak már nem, a Nemzeti Színháznak még nem tagja. Sok színházban dolgozik ekkoriban, sokféle társulatban kell bizonyítania, de őt ez felvillanyozza. Ahogy fogalmaz: „Sok jó szereppel biztosan nem találkoztam volna másként”. 

Chance Wayne szerepében Béres Ilonával (Alexandra del Lago) és Csernus Mariann-nal (Nonnie néni)
Tennessee Williams: Az ifjúság édes madara. Nemzeti Színház / Várszínház, 1999. Fotók: Fábián József
 
A Vasárnapi Hírek 2001. december 2-i számában olvashatók az alábbi sorok a művészről: „Az utóbbi időben szenzációs főszerepeket játszhatott, hogy csak a Magyar Színházban Az ifjúság édes madarát, a Csongor és Tündét, az Új Színházban a Hermelint és az Éjjeli menedékhelyet, a Vígszínházban pedig a Sok hűhó semmiért említsük…” Lubickol e szerepekben, élvezi azt a sokszínűséget, mely a különböző karakterekkel jár. Bevallása szerint sosem voltak szerepálmai: „Jó szerzőtől, jó darabban, jó rendezővel, jó szerepben szeretek játszani. Változatos szerepekre vágyom, nem hagyom magam beskatulyázni. [....] Boldog is vagyok. Úgy gondolom, ezeket a szép szerepeket annak köszönhetem, hogy kivittem magam a piacra. Szabadúszó lettem, így megtalálnak ezek a feladatok, és én nem zárkózom el előlük. Iszonyúan izgat, hogy mi történik az ország színházaiban. Legközelebb Kecskemétre megyek Don Juant játszani Bodolay Géza rendezésében. Aztán Szegeden Csáth Géza A Janika darabja következik... Én szívesen mozdulok ki a fővárosból.”
 
Sikert sikerre halmoz, emberként és művészként egyre biztosabban áll a lábán. Mindezek ellenére nem veszíti el a kétkedés képességét, sőt, ösztönző erőt lát benne: „A kételyekből építkezem. Azok noszogatnak, lökdösnek. Meglehetősen sokat segít, hogy szakmai szempontból pallérozódom. Ez átsegít olyan hullámvölgyeken, amelyeken régebben csak hosszú idő alatt tudtam átvergődni. Ezért a kétkedéseim ideje is megrövidült. Ettől azonban még ragaszkodom a kételyeimhez.” 
 
Nagy Anikó (Báthory Erzsébet), Kaszás Attila (Kakastollas lovag)
Szakcsi Lakatos Béla - Csemer Géza: A bestia
Rock Színház / Nemzeti Színház, 1989. Fotó: Kassay Róbert
 
Szemléletes összegzését adja akkori életérzésének az alábbi gondolattal: „Óriási dolog, hogyha az embernek megadatik az a kegy, hogy eljátszhat egy IV. Henriket, utána felül a vonatra, és bemegy az Operettszínházba, kisminkeli magát, és női ruhába bújva eljátssza a Van, aki forrón szereti Jane-ét. Ilyeneket játszottam párhuzamosan, s ez volt az én hihetetlenül boldog, önfeledt csapongásoktól sem mentes extravagáns korszakom.”
 
Időközben magánélete is egyre teljesebb. A Czillei és a Hunyadiak című darabban vendégszerepel a Nemzeti Színházban 2004-ben, amikor az előadásban táncosként részt vevő feleségét megismeri. Szerelem, házasság, és megszületik a régóta várt gyermeke is.
 
„Megvan az ideje a meghalásnak?”
 
Elfogadva a Nemzeti Színház fölkérését 2003-ban leszerződik a színházhoz. Ismét egy nagy változás az életében. Elszántsága, elhivatottsága töretlen. Ekkoriban játszik a korábban már említett Holdbeli csónakosban és az Operaházban a János vitézben. A III. Richárd című előadásban Buckingham hercegének szerepét kapja, míg régi, nagy sikere helyszínén, a Budapesti Kamaraszínházban Versinyint alakítja Csehov Három nővérében. Alakításai a művészi teljesség irányába mutatnak. 
 
A Nemzeti Színházhoz történő csatlakozása nem pusztán művészi ambíció, jóval több annál. Az alábbi, 2003-ban megjelent sorok is ezt igazolják: „Kisebbségi magyarnak lenni egy másik életérzés. Amikor idejöttem tanulni, döbbenten vettem észre, hogy itt mennyire nem fontos ez az egész. Néhányan abszolút közömbösek, például nem értik a magyar igazolványt sem, mások meg politikai erényt szeretnének Trianonból kovácsolni. Nekem a nihilből, de a pántlikás magyarkodásból is elegem van. A határon túli magyarnak azt jelenti a haza, mint a sivatagi embernek a víz. Egy sivatagi embernek a víz lelkiállapot. Szeptembertől a Nemzeti Színház tagja vagyok, mert fontos számomra, hogy a falak egészséges, jó szellemekkel teljenek meg. Megpróbálok ezért – tehetségemhez mérten – mindent megtenni. Ha ez nem sikerül, akkor tovább állok.” 
 
Leontes király szerepében Csurka Lászlóval (Antigonus)
William Shakespeare: Téli rege. Magyar Színház, 2001. Fotó: Ismeretlen
 
Utolsó bemutatója Ödön von Horváth Mesél a bécsi erdő című darabja 2007. február 8-án. Sándor L. István írja róla az Ellenfény hasábjain: „Utoljára néhány hete láttam Kaszás Attilát a Nemzeti Színház színpadán. A Mesél a bécsi erdőben játszotta Oszkárt, a hentest. Megleptek azok az új színek, izgalmas gesztusok, ahogy a figurát megteremtette. Kicsit talán a háttérbe is húzódva lett az előadás egyik legfontosabb szereplője. Oszkárban nem volt semmi drabális és agresszív, inkább szorongónak tűnt, aki megalázottan áll félre, amikor Mariann mást választ.” 
 
Ami ezután történt, felfoghatatlan. Megkérdőjeleződik a bibliai „mindennek rendelt ideje van” kezdetű prófécia örökérvényű igazsága. Valóban itt volt az ideje? Hisz épp akkorra érett be oly sok minden pályáján, életében. A családi élet harmóniáját megélő életszakaszba lépett, a színpadon pedig nagy igazságok kimondására, eljátszására volt hivatva. Lehet ez az út vége? Befejezettnek tekinthető élet az ilyen? Gyarló emberi érzések és gondolatok, talán rosszul értelmezett kérdések, melyekre nincs jó válasz. Egy azonban biztos, halála olyan űrt hagyott maga után, amely senkivel nem pótolható.
 
Búcsúszó
 
Figyelve tehetségét, tisztességét, mindvégig megőrzött tisztaságát, s látva közéletünk mai állapotát, azon töprengek, hogy személye reményt adhatna-e a megbékélésre, biztatást az összefogásra. Ha még köztünk lenne. De már tizennégy éve csak emlékeinkben él. 2021. március 16-án lenne 61 éves.
 
Írta: Szebényi Ágnes