Szendrő József életútja - harmadik rész

„Miért is éljen egy athéni ember Spártában?”

Szendrő József életútja, avagy egy közösségteremtő magányossága három részben

3. rész „Zsír egy kis savanyúval” (1962–1971)

Szendrő József 1962-ben végérvényesen visszatért Szegedről a fővárosba. Rendezett és játszott a Petőfi Színházban és Fővárosi Operettszínházban. A Film Színház Muzsika hasábjain 1965 tavaszán kesernyés humorral összegezte addigi szakmai életútját: „Három évtized százalékokban, tíz százalék – amire felkészültem, kilencven százalék – amire felhasználnak.”

Mednyánszky Ági és Feleki Kamill partnereként

Csiky Gergely: A nagymama

Fővárosi Operettszínház, 1964

Immár harmadszor szerződött 1966-ban egykori anyaszínházába, a Nemzeti Színházba. A szerteágazó és sokirányú pálya utolsó állomása tele volt keserű hiányérzettel. Amikor Galsai Pongrác azt a kérdést tette fel, hogy milyen feladatokat kap, a művész így fakadt ki: „Másod-, harmad- és negyedrangú kövér embereket. Meg több tucatszerepet egyéb fórumokon. Filmen, tévében, kabarészínpadon. Úgy látszik, a testsúlynak kérlelhetetlen törvényei vannak azok tudatában, akik a színészi munkát kiosztják. Mit lehet erre mondani?”

Közben ismét a fiatalokat segíti, ő fordította ugyanis Leonyid Zorin Varsói melódia című darabját, melynek 1968-as bemutatója három fiatal művész sikerét hozta a Nemzetiben: Törőcsik Mariét, Sztankay Istvánét és a rendezőét, Iglódi Istvánét. Szendrő büszke örömmel mesélte, hogy a fordítás olyan jól sikerült, hogy egyetlen szót sem kellett javítani benne, első perctől az utolsóig eleven színpadi szövegként használhatták.

Szendrő József szerette volna végre megmutatni magát Falstaffként Shakespeare IV. Henrik című drámájában. S egykori pécsi sikerére, a Jegor Bulicsov címszerepére is vágyott. Nem játszhatta el egyiket sem. Galsai Pongrác megfogalmazásában „Az energiával, amelyet kitermel, erőműveket lehetne működtetni. Nem csak rajta múlik, hogy olykor játékvonatokat kell futtatnia egyik papírmasé alagúttól a másik bádogállomásig.”

Sztankay István, Törőcsik Mari, Szendrő József, Iglódi István és Csányi Árpád díszlettervező

a Varsói melódia főpróbáján

Katona József Színház, 1968

Végigtekintve pályáján, úgy vélte, hogy a legelkeserítőbb jelenség a színészi rivalizálás; a „szubrettharctól a Hamletek szintjéig”. Úgy látta, hogy „förtelmes dolog ugyanolyan lármát csapni a felhők közt, mint a gangon.” Ekkorra már eléggé magára maradt: kevés színházi szerepet kapott, s pusztán néhány közeli baráttal – de lehet, hogy csak Latinovits Zoltánnal és Ruttkai Évával – tartotta a kapcsolatot. „Sajnos tökéletes magányban élek. Újra megnősülni? Aki sok embert szeret, az eggyel már nem boldogulhat. Barátaim pedig reggeltől estig elfoglalt művészek. Úgy látszik, túl intenzíven voltam társas lény, nemhogy a magányt tartósan megszokjam.”

Az utolsó évek művészi kiteljesedését alkotói és előadói estjein sikerült megvalósítania. Az 1960-as évek második felétől gyakran lépett színpadra mai Radnóti Színház helyén működő Irodalmi Színpad műsoraiban, de gyakran szerepelt a Fészek Művész Klub pódiumán is. A Zsír egy kis savanyúval című sorozata majd az Öltözőtől a színpadig című pódiumestje teltházakat vonzott. Ezek az alkalmak sokkal többet jelentettek Szendrőnek egy-egy kellemes színpadi jelenlétnél: „Újra be szeretném bizonyítani, hogy képességeim alapján is súlyos vagyok. E célból rendezem önálló szerzői estjeimet. Versekből, prózai írásokból, magánszámokból. Azt, amit a színház közösségében nem bíznak rám, egyelőre megcsinálom egyedül.”

Mesterházi Lajos: Ünneplők című művében

Tök, az igazgató szerepében. Partnere: Nagy István

Irodalmi Színpad, 1963

Fanyar humorú, öniróniában gazdag estjeibe beleszőtte örömeit, bánatait, csalódásait, a szakma iránti szeretetét. Megrendítő vallomásként került a műsorba képzeletbeli beszélgetése fiával, aki akkortájt lett volna tizennyolc. A fiút Iglódi István személyesített meg. „Így adtam valamit hírül abból, ami a legmélyebben van. S ilyenkor egy kicsit boldog voltam. Ez pedig nem csekélység”– vallotta.

Szatmári István színészkollégája a Zsír egy kis savanyúval című estjéről szólva megjegyezte: „Istenem, de keserű volt az a savanyú.” Hasonló kesernyés választ ad maga Szendrő József is egy baráti megállapításra, miszerint nem tűnik túl boldognak: „Nézd, ha egy Rómeó több mint ötven éves, egy lírai költő több mint száz kiló; ha egy rendező elindít egy Latinovitsot, és nincs színháza hozzá, akkor az illetőnek hülyének kell lennie ahhoz, hogy még örüljön is… Hülye pedig nem vagyok…”

Rendkívüli műveltségű, Németh Lászlóért rajongó tudós elme volt – ugyanakkor a szakma utolsó nagy bohémje. Asztaltársaságok központi alakja, számkivetett művészek pártfogója, mindenkori társulatát védő vezető. „Jó jellemszínész, egyben páratlan, tiszta értelem, szánakozni tudó szív, világirodalmon nevelkedett szellem, szíve szerint költő maradt az utolsó percig” – emlékezett rá nekrológjában Barabás Tibor író.

Thomas Mann Lujzi című novelláját Szőnyi G. Sándor rendező 1970-ben televízióra alkalmazta. Ez a tévéfilm lett Szendrő hattyúdala. A művész egy megcsalt férj tragédiáját tárja elénk, eljutva a „drámai jellemábrázolás csúcsáig”. A forgatásról munkanaplót írt, ami jóval túlmutatott a mindennapok történésein. Összegzése volt életének, pályájának, a művészi létről vallott gondolatainak: „nálam az írás és a színjátszás kettős kényszere egész pályámat behálózta, ezen kívül igazgattam, rendeztem, fordítottam – helyek és műfajok szerint úgyszólván mindenütt megfordultam. Ezért is nem lettem házi-isten sehol. A magam dolgát igazán szeretem… ma is. Közérzetem csak azért rossz, mert elég hézagosan és vegyesen gyakorolhatom. Már a bénító hatások következtében amúgy sem űzhetném kedvem szerint…”

Ruttkai Évával az 1960-as években

Inkey Tibor felvétele

Azok közül, akik a pálya során mellé szegődtek, Latinovits Zoltán volt haláláig kitartó, hű szövetségese, élete utolsó hónapjaiban is támasza. Latinovits fogalmazott úgy, hogy Szendrő József föladva az életet, „hagyta magát elpusztulni ötvenhét éves korában.” S hogy miért? Szendrő egy Hevesi Sándorról írott tanulmánya végén az alábbi kérdéssel adta meg a választ: „Miért is éljen egy athéni ember Spártában?”

VÉGE

Írta: Szebényi Ágnes

Felhasznált irodalom:

A holnap színészei. Beszélgetés a Nemzeti Színház új ösztöndíjasaival, Újság, 1936. április 19.

Szendrő József: Pályámról, Film, Színház, Muzsika, 1959. november 13.

Szendrő József: Hevesi Sándor (László Anna könyve nyomán), Alföld, 1960. 6. szám

Szendrő József: Maszk és toll, Film, Színház, Muzsika, 1965. április 9.

Zelk Zoltán: Golyóstollal, Tükör, 1966. január 18.

Devecseri Gábor: A tavasz napja sütötte, Tükör, 1966. november 1.

A Nemzetitől a Nemzetiig. Harminc éve színész Szendrő József. Beszélgetőtárs: Bajor Nagy Ernő, Szabad Föld, 1966. december 26.

Színházi Magazin (A Magyar Rádió hangos folyóirata Tolnay Klárival), 1969. november 16.

Galsai Pongrác: Öltözőtükör, Budapest, Kozmosz kiadó, 1971.

Barabás Tibor: Búcsú Szendrő Józseftől, Film, Színház, Muzsika, 1971. október 30.

Máthé Erzsi: Tájbuszon, Film, Színház, Muzsika, 1974. március 30.

Szendrő József: Lujzi. Munkanapló egy tv-film forgatásáról, Kritika, 1980. 6. szám

Szatmári István: Szendrő, Rakéta Regényújság, 1984. május 22.

Szigethy Gábor: A kövér Szendrő, Budapest, Nyitott Könyv, 2002.

Lengyel György: Színi lelkem székesfővárosa: Debrecen, Hitel, 2015. 8. szám

Korábbi blogbejegyzések

Szendrő József életútja - második rész

„Miért is éljen egy athéni ember Spártában?”

Szendrő József életútja, avagy egy közösségteremtő magányossága három részben

2. rész „Minden álmába beleszóltak…” (1952-1965)

Szendrő József 1952-ben Pécsről visszatért Budapestre, s itt folytatta pályáját. Főrendező lett a Magyar Néphadsereg Színházában. (Ezen a néven a Vígszínház működött 1951–1961 között.) A karcsú fiatalembert ekkorra az idő „falstaffi méretűre szabta át”. Lassan hozzászokott teste megváltozásához, de bántotta, hogy kövérsége skatulyába zárta – kizárólag komikusként számítottak rá. Joggal mondogatta: „Pedig ha nem tudom kibélelni emberi adottságokkal a figurát, akkor csak a súlyt viszem be a színpadra…”

Szendrő József az 1950-es években

A Petőfi Színházban 1954-ben eljátszhatta Böffen Tóbiás szerepét William Shakespeare Vízkereszt vagy amit akartok című vígjátékában. „Ha jól körülnézek, ebben az évben találkozom életemben először az egész embert jelentő Shakespeare-alakkal, eddig csupán a nagy drámaíró ajtónállóit, szolgáit ábrázolhattam.”– vallotta.

Eközben, 1954-ben, egy új színház szervezésére kapott megbízást. Az volt a cél, hogy Budapest munkások lakta peremkerületeinek lakóit színvonalas prózai és zenés előadásokkal szórakoztassák. Erre a célra a Magyar Néphadsereg Színházának kamaraszínházát, az angyalföldi József Attila Színházat választották ki. A társulat tagjai az anyaszínházon kívül rendszeresen fölléptek Újpesten, Kőbányán, Kispesten, Csepelen, Pesterzsébeten és Zuglóban. Többek között Jókai Mór, Móricz Zsigmond és Barta Lajos darabjait adták elő óriási sikerrel. Szendrő végre itt megvalósíthatta színházeszményét, s az igazi népszínház szellemében dolgozhatott. Ragyogó tervekkel indult: az ötvenfős társulatnak kamarazenekara, ének-és tánckara is volt. Díszlettervezőnek Vogel Ericet szerződtette. Csiky Gergely A nagymama című darabjának címszerepére az akkor már visszavonultan élő Fedák Sárit kérte föl. Igaz ugyan, hogy a hetvenöt éves Fedák nem vállalta a szerepet.

Csiky Gergely: Kaviár című darab bankettje a József Attila Színházban, 1955

Wellesz Ella felvétele

Évekkel később mégis keserűen nyilatkozott a szépen induló vállalkozásáról: „Erről a két esztendőről a szakma nagyvonalúan megfeledkezett. A tízéves jubileumot a távozásom esztendejétől keltezték.” Szendrő arra utalt, hogy1956-ban Fodor Imrét nevezték ki a teátrum élére, s alapító-igazgatóként mindenki őt emlegeti.

Szendrő József hangulatát jól jellemzi az 1955. szeptember 18-án kelt naplóbejegyzése: „Nem vagyok »széplélek«, és nagyon is megértem az »objektív nehézség« mineműségét, de ez a jelenkori történelem semmi széppel nem kecsegtet – elbágyaszt, megöregít, és idő előtt sírba visz mindnyájunkat.”

Pályájának újabb állomása 1958-ban Debrecen volt. Immár harmadszor kapott lehetőséget az igazgatásra, társulat- és közösségépítésre. Elődje a kiváló Téri Árpád 1957-ben a fővárosi Madách Színház igazgatója lett. Az együttes örült Szendrő érkezésének. Tyll Attila így emlékezett: „Tudtuk, hogy ő egy rendkívül jó, nagyszerű színházi ember, jó szeme van, nagyszerű rendező…Talán legnagyszerűbb tulajdonsága az volt, hogy művészi szempontból soha nem hallgatott senkire, csak a saját szemére, fülére, tehát arra, hogy látta, ki, mit csinál a színpadon. Nagyon megérezte a tehetséget, nagyon szerette a fiatalokat, segítette őket.”

És fiatalok itt is voltak. Részben azok, akiket itt talált – például Latinovits Zoltán. Részben azok, akiket ő szerződtetett – például Hofi Géza és a Faluszínházból áthozott Bárány Frigyes. Latinovits Zoltánnal ekkor indult életre szóló barátsága. Nagyon kevesek értették a fiatal színészt, Szendrő József a kevesek közé tartozott. „Latinovits hiányérzete egy nagy művész teljességigénye. Az ember néha úgy érzi, hogy a maximumot már kifejezte – mit tehet még? Ismétlésekre szorítkozzon, vagy kiszolgálja a futó műsort? Latinovitsnak igaza van. Én benne egy nagyszerű rendezőt is érzek. Olivier, Sztanyiszlavszkij és még sokan mások azért vegyítették a színjátszást az egész SZÍNHÁZ megkomponálásával, mert nincs a világon keservesebb és szörnyűbb függés, mint a színészé, aki végül is másoktól kapja mindazt, amire szüksége van” – emlékeztetett Szendrő József.

Gurnik Ilonával és Latinovits Zoltánnal

Jean Anouilh: Romeo és Jeannette

Debreceni Csokonai Színház, 1959

Lengyel György rendezőt is Szendrő szerződtette Debrecenbe. „A Téri-korszak után új életet kellett lehelni a társulatba, és ezt Szendrő jól alakította”– írta igazgatójáról Lengyel György. A rendező másutt tömör és fájdalmas összefoglalását adta Szendrő József életútjának: „Nehéz sors jutott számára, szókimondása, renitens, önálló ízlése és magatartása miatt gyakran ütközött az 1949 utáni politikai funkcionáriusokkal és a színházi élet korifeusaival.”

Szendrő Debrecenben igazgatott, rendezett, és a színháztörténet számon tartja néhány itteni emlékezetes alakítását is. Ő játszotta 1958 őszén Volponét Ben Jonson darabjában, egy évvel később pedig Tartuffe-öt Molière művében. Sőt 1959-ben Johann Strauss A denevér című operettjében énekesként is bemutatkozhatott. A nagyzenekari próbán belesült dalába, mire Rubányi Vilmos karnagy dühösen lecsapta a pálcáját, és felkiabált a színpadra: „Ez nem próza, Józsikám! Ez művészet!”

Rövidesen Debrecenben is a helyi hatalmasságok céltáblájává vált. Lengyel György emlékei közt fölvillannak nevek, akik a tanácsi munkát színházigazgatói címre szerették volna felcserélni; tehát volt miért megfúrni a társulatáért élő színházigazgatót. „A mi pályánkat érdekek, kapcsolatok, politikumok, spekulációk szövik át. Ebbe bizony sokszor nem fér bele az, aki teljesen egyedül van és így is akar maradni” – jegyezte meg.

Nem meglepő, hogy az 1960–1961-es évad végén Szendrő József elhagyta Debrecent; s Szegeden lett a Nemzeti Színház főrendezője. Az ország vidéki városaiban működő társulatok – szemben a budapestiekkel – rendszeresen járták előadásaikkal a vidéket. A tájelőadások során tapasztaltak késztethették Szendrőt arra, hogy 1961-ben a Szabad Föld című lapban megírja gondolatait:„Ahová egy színház nem tud kimenni ünneplőben, vagyis teljes felkészültséggel, oda inkább ne menjen. A falu népe nem akar szánalmas látványban részesülni, sem a ruhát és díszletet, még kevésbé az előadás bemutatását illetően. Ám ennek fordítottja is érvényes. Ahol a közönségben nincs ünnepélyesség, ott a színház kap sebet, s ez tapssal sem gyógyítható…Mindemellett a közönség és a színház személyes találkozása továbbra is a legforróbb élmények alapja lesz.”

Szegeden ismét színpadra állította Makszim Gorkij Jegor Bulicsov című darabját. A számára oly fontos drámának csak a rendezői feladatait vállalta ekkor, a címszerepre akadémiai tanárát, Kiss Ferencet kérte föl. Ezután, 1961 szeptemberében két pályakezdő színész – Pap Éva és Mécs Károly főszereplésével –, megrendezte William Shakespeare Rómeó és Júlia című színművét.

Miklós Klára (Dajka) és Pap Éva (Júlia)

Shakespeare: Rómeó és Júlia

Szegedi Nemzeti Színház, 1961

Gobbi Hilda szerint idővel „széthullt lelkileg, ami a számára oly nélkülözhetetlen szellemi mozgásterület korlátozásából következett. Olyan időkben igyekezett igazat mondani, amikor nem volt ildomos…Minden álmába beleszóltak, pedig tudom, ha hagyják: zseni lehetett volna! Mindenki szerette! Mindenki jól érezte magát a személyiségéből kisugárzó barátság és tisztesség melegében. Sokféleképp kereste a módját, hogy sajátos, iróniára hajló tehetsége és természete megnyilatkozzék: nemcsak színész, rendező, direktor volt, hanem költő, műfordító, humorista is. És elévülhetetlen érdeme, amit a kivételes képességeket mutató fiatal színészek felfedezése és érvényesülése ügyében tett.”

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK....

Írta: Szebényi Ágnes

Korábbi blogbejegyzések

Szerelem háború idején - Bajor Gizi és Hatvany Lajos kapcsolata

Bajor Gizi 1893. május 19-én született. A 127. évforduló alkalmából életének egy kevésbé ismert mozzanatát idézzük fel. Csiszár Mirella írása az első világháború éveibe vezeti az olvasót, Bajor Gizi pályakezdése idejére. Míg a színésznő a Nemzeti Színház színpadán egyre jelentősebb alakításokkal tűnik ki, vőlegénye a fronton szolgál, és belép életébe a nagy mecénás, báró Hatvany Lajos…

Bajor Gizi Mariann szerepében

Molière: Tartuffe. Nemzeti Színház, 1915. február 13.

PIM-OSZMI Fotótár 53.6716.1

Bajor Gizi, azaz Beyer Gizella 1914. május 31-én vette át diplomáját a Magyar Királyi Színművészeti Akadémián. A tehetséges fiatal színésznőt a Nemzeti Színház szerződtette. Az új évad megkezdése előtt, 1914. július 28-án azonban kitört az első világháború, s 1914. szeptember 13-án, a gyors győzelemig, ideiglenesen felfüggesztették az állami színházak működését. A Nemzeti Színházban az előadások 1915. január 28-án kezdődtek meg ismét. Bajor Gizi testvére és vőlegénye, Vajda Ödön is a fronton szolgálta a magyar hazát.

Bajor Gizi előbb kisebb szerepekben mutatkozott be, de 1915. május 2-án már Gárdonyi Géza Annuska című művének címszerepét alakította, és 1917-re már egyértelműen az ország első színházának első rangú művészei között tartották számon.

Annuska szerepében

Gárdonyi Géza: Annuska. Nemzeti Színház, 1915. május 2.

Goszleth István felvétele, PIM-OSZMI Fotótár 60.386.1

Erzsébet, a dada szerepében

Bródy Sándor: A dada. Nemzeti Színház, 1917. október 5.

PIM-OSZMI Fotótár 2010.10.1

De hogyan lehet valaki ilyen gyorsan sikeres, vezető művész? Bajor Gizi kétségtelenül rendelkezett azokkal a talentumokkal, melyek lehetővé tették az átélt, adekvát alakításokat. A színész érzelmekből építkezik, át kell élnie mindazt, amit a színpadon megformál. Ehhez szüksége van „testközelben” lévő, valóságos társra. Bajor Gizi vőlegénye a messzi orosz fronton szolgált, bár mindennapi levélírásra tett fogadalmat, érzelemtől fűtött levelei mégsem pótolhatták a személyes együttlétet. Bajor Gizi életébe belépett az a férfi, aki nemcsak az emocionális szükségletét elégítette ki, hanem szellemi társa is lett. Hatvany Lajos ekkor ismerte meg Bajor Gizit, s nagy szerepe volt abban, hogy a fiatal színésznő fontos feladatokhoz jutott a Nemzeti Színházban. A nagy műveltséggel és kiterjedt kapcsolati hálóval bíró báró nemcsak a szerepértelmezésben segítette a nála tizenhárom évvel fiatalabb színésznőt, kedvező és értő kritikák születtek tollából. Móricz Zsigmond Pacsirtaszó című drámájának bemutatójáról például így tudósította a Pesti Napló olvasóit: „ily lelkendező izgalom még talán sose várt kezdő színésznőt, mint a kis Bajor Gizit. Lefegyverzően sokat tud. Egy-egy pajkos mozdulatát látva és egy-egy kacaját hallva, az ember fölkiált: bár látnám bohózatban! Ha érzelmes hangja sír föl, shakespeare-i nagy árnyak lebegnek kedves színészi alakja köré. Néha ideges villáma fekete szemének strindbergi és ibseni sziluetteket kelt életre.” [1.]

Vajda Ödön, 1917 körül

Ismeretlen fényképész felvétele

Hatvany Lajos, 1910-es évek

Székely Aladár felvétele

Mivel nem köztudomású Hatvany Lajos Bajor Gizihez fűződő „románca”, ezért szeretnék pár szót szólni a kapcsolatot dokumentáló forrásokról is. Szerencsére mindkettejük levelezése fennmaradt, Hatvany Lajos hagyatékát a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára őrzi, Bajor Gizi levelei pedig regényes módon kerültek elő az 1960-as évek közepén. A Bajor villát, melyben ekkor már a Bajor Gizi Színészmúzeum működött, átalakították. A munkálatok során egy befalazott lépcsőházi kamrából egy zsák Bajor Gizinek szóló levél került elő. A dokumentumokat a család az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárának ajánlotta fel, ahol a legutóbbi időkig zárolt anyagként őrizték. Az összesen 729 darabot számláló levél-együttesből Hatvany Lajos 66 db levele bizonyítja a kapcsolat magas hőfokát, míg Vajda Ödönnek 70 levele olvasható itt, legtöbbjét a harctérről küldte menyasszonyának. Az MTA Kézirattárának anyagában Bajor Gizi 12 db Hatvany Lajosnak szóló levele kutatható.

Az OSZK-ban őrzött levelek egy részéből, a lelőhely megjelölése nélkül Staud Géza állított össze egy kötetet, mely Kedves Bajor Gizi! Levelek Bajor Gizihez címen jelent meg 1967-ben. [2.] Az 1985-ben kiadott Hatvany Lajos levelei című kötet [3.] pedig Bajor Gizi Hatvanyhoz írt leveleiből közölt néhányat. A közelmúltban látott napvilágot Vajda Miklós Mert szeretet nélkül én meghalok című kötete. [4.] Vajda Miklós műfordító, szerkesztő, Vajda Ödön harmadik házasságából 1931-ben született. Ebben az írásában keresztanyjának, Bajor Gizinek és édesapjának állít emléket: édesapjától megörökölte Bajor Gizi Vajda Ödönhöz írt leveleit, melyeket az OSZK-ban található válaszokkal összeszerkesztve, Hatvany leveleivel ütköztetve írta meg e különös szerelmi háromszög regényét. (Örömmel adom tudtul, hogy Vajda Ödön levelei még Vajda Miklós életében az OSZMI Kézirattárának gyűjteményébe kerültek.)

Hatvany Lajos sorai Bajor Gizinek a Pesti Napló levelezőlapján

OSZK Kézirattár Fond 76/32

Térjünk vissza Bajor Gizi és Hatvany Lajos megismerkedésének pillanatához! Hatvany életrajzában az olvasható, hogy 1911-ben Berlinbe költözött, ahonnét 1917-ben tért haza. Azt tudjuk még, hogy 1917. január közepén már az ő tulajdonában volt a Pesti Napló. Bajor Gizinek írt leveleinek nagy részét a Pesti Napló fejléces levélpapírján írta, sőt a levélpapírból jut Bajor Gizinek is, mert néhány Hatvanynak szóló üzenetét erre jegyezte le. Sajnos egyikük sem datálta a leveleket, talán óvatosságból – Hatvany nős ember, Bajor Gizi Vajda Ödön menyasszonya – így nagyon nehéz rekonstruálni a kapcsolat alakulását, de egy-egy utalás, félmondat segíthet ebben.

Az első fennmaradt levél kétségkívül még kimért hangú írás:

„Kedves Báró úr!

Mi alighanem d.u. a Kéryvel leszünk a szigeten 6 órakor. Ezt most délben fogom megtudni. Ha ez megváltozna, úgy okvetlen telefonálok d.u. 5-ig. De lehet, hogy így is felszólítom. Sőt! bizonyos. Tegnap este a papával a „Ritzbe” (nem tudom helyesen írtam-e?) voltunk. Ha ott lett volna! 12kor megint megyek oltatni magam. Juj de utálom. Tegnap óta sok minden történt, megint sok a mondanivalóm.

Most igazán zavarban vagyok, nem tudom, hogy köszönjek el. Üdvözlet az kevés, amit maga írt az sok. Hát csak ennyit – Gizi” [5.]

A „12kor megint megyek oltatni magam.” mondat adhat támpontot a keletkezés idejének meghatározásához. Bárczy István, Budapest polgármestere 1916-ban az egyre gyakrabban előforduló himlő-megbetegedések miatt két alkalommal – januárban és novemberben is felhívást tett közzé, melyben a védőoltás szükségességére hívta fel a figyelmet, és elrendelte, hogy a lakosságot a kerületi elöljáróságokon ingyen beoltsák. A Nemzeti Színház művésznőjét valószínűleg a színház orvosa oltotta, hiszen az elöljáróságokon délután hattól hétig volt csak erre lehetőség. Tehát a kapcsolat kezdete valamikor 1916-ra tehető, valószínűleg késő tavaszra, nyár elejére. Bajor leveleiben szó van egy Graz melletti fürdőhelyen eltöltött nyaralásról – itt már képben van Hatvany is, hiszen a család és barátai által Lacinak hívott Hatvanynak innét is ment levél. [6.] A nyaralásnak mindenképpen 1916-ban kellett lennie, hiszen a következő nyáron két hónapig Ótátrafüreden, a Gámán-féle szanatóriumban próbálták Bajort felhizlalni, légúti panaszait orvosolni. (Megnehezíti a mozaikok összeillesztését, hogy Bajor Gizi ekkor még nem igazi „sztár”, a lapok még nem tájékoztatnak minden lépéséről, így nincs olyan forrásunk, mely megerősítené ezt a feltevést. Bezzeg Fedák Sári nyaralásairól képes tudósítást is lehet olvasni!)

Bajor Gizi levelezőlapja Hatvany Lajosnak. Tobelbad bei Graz, 1916 nyara

PIM-OSZMI Kézirattár 2006.99.1

A Hatvany–Bajor levelezésből egy igazi modern szerelem képe bontakozik ki. Telefonon megbeszélt időpontokban megjelent Hatvany autója, fölvette a színésznőt; Nem sok időt tölthettek együtt; nagyon elfoglalt emberek mindketten, kevés szabad idejüket nehezen tudták egyeztetni, a levelek nagy része is erről szól. De nem csak erről:

„Tele van a szívem vággyal, a torkom szorongó fájdalommal, a lelkem aggódással. Hogy mi baj van? Úgy megígérted, hogy szólsz felém. Oly csekélység neked és oly megnyugvás nekem. Avagy talán azt akarod, hogy fojtogasson a vágy. Na hát azt elérted boszorkány.

Úgy nevezett teljesülésnek boldogságát és nyugodt kielégülését nem érezhetem soha; csak sóvár szomját feléd, érted, miattad, utánad.” – írta Hatvany. [7.]

„10 órakor jön Tőled egy sürgöny Te édes, te kedves! Hogyan szeretlek? Laczikám szeretnék most hozzád bújni. Át akarom most karolni a nyakadat, meg akarom csókolni a szádat! Boldog vagyok. Mert Te szeretsz engem, úgy-e Laczi? Én azt hittem, engem csak addig szeretnek az emberek, amíg látnak, s amíg szórakoztatom őket. De Te nem ugye? Nagyon szeretem Magát, nagyon. Ezerszeresen akarom viszonozni a szeretetét!!!” – küldi forró üzenetét a színésznő a Tátrából 1917 júliusában. [8.]

Júlia jelmezében Kurt nevű kutyájával, 1918

Kardos nővérek felvétele, PIM-OSZMI Fotótár 2010.77.1.

De nemcsak az érzelmekről volt szó köztük, Hatvany rövid, kapkodó levelekben írta meg Bajor Gizinek, mit gondolt egy-egy alakításáról, a színészetről, általában a művészetről. Sok bíztató szó esett: „Ne legyen ideges – nehéz mesterség a művészet. Sok-sok türelem, sok-sok kétségbeesés, önkínzás, rosszkedv, sírás, ez mind hozzátartozik. A fő, hogy úgy szavaljon, mint én tegnap hallottam. Komolyan mondom, nem bókból és nem több mint barátságból, mert több vagyok, mint csak barát – mégis egész komolyan mondom, mint kritikus mondom, amit az utcán csak úgy hevenyészve elszavalt, az ember szívét fogja, torkát szorongatja. Gyönyörű, esküszöm, gyönyörű. Őrült tehetséges, alig-ember maga.” [9.]

Mindemellett ajándékokkal halmozta el a háborús hétköznapokban mind rosszabbul élő, ha a mindennapi betevőt nem is, de a luxust mindenképpen nélkülöző kedvesét: hol a telefont szereltette be, hol egy szép övet adott, melyet otthon kis füllentéssel kellett megmagyarázni. „Mikor elváltunk, a lépcsőházban rögtön felpróbáltam az övet. Gyönyörű. Aztán majdnem elkéstünk. Rám nagyon haragudtak. Hol vettem az övet – kérdezte a mama. Mert következetesen a derekamon felejtettem. Vettem – mondtam szemtelenül. Ez biztosan belekerült 8 koronába? Annyiba. Mondtam” – számolt be Hatvanynak levélben. [10.]

Amikor nővére, Mariska halála után a végtelenül legyengült Bajor tátrai gyógykezelésre szorult, a költségek egy részét titokban ő állta – a család úgy tudta a Nemzeti Színház megemelt előlegéből futja minderre.

Közben a háborúban szolgáló vőlegény az újságokból értesült azokról a nagyszerű sikerekről, melyeket menyasszonya elért:

„Ma bizonyára mindenki Rólad beszél Pesten, és az újságok úgy írnak és vitatkoznak Rólad, mint egy fogalomról. Csak úgy szédelgek, mikor elküldöd és olvasom. Már ennyi siker, ennyi dicsőség elég, hogy nagyon kifárasszon. Hát még a munka, ami megelőzi és meghozza. Legközelebb bizonyára még nagyobb sikered lesz a Dadában […] –, és rövid idő alatt – ha ugyan máris nem –; oly szédületes magasan állasz, amire még példa sem volt itt és a külföldön. Milyen büszke és boldog lehetsz. […] Milyen kontraszt, hogy mikor a dicsőségtől, a sikertől mámorosan hazatérsz, egy tál fekete lisztből készült káposztástészta vár vacsorára. Meddig lesz még ez a szimbóluma a Te életednek? Különben nekem jó lesz hallgatni. Hát mi vagyok én a te életedben, ha nem egy tál fekete tészta. […]

Paula szerepében – Molnár Ferenc: Úri divat

Nemzeti Színház, 1917. november 23.

Kardos nővérek felvétele, PIM-OSZMI Fotótár 2014.62.1

Ami engem illet, nem sok a mondanivalóm. Mit írhatnék magamról, ami érdekel? Én torkig vagyok undorral és gyűlölettel, a háború, ha rágondolok, őrjöngő dühben szeretnék kitörni. Meddig tarthat még? Negyedik éve már, hogy elvették a szabadságom, a negyedik évet sikkasztja el az életemből, és a drága idő az árokparton suhan el fölöttem. […] Te mégy előre mint egy üstökös, és én mint egy vakondok csak éjjel bújhatok elő a gödörből. Csak bolond álmodhatnék még így szépeket. Csak vége lenne már vagy ennek, vagy mindennek. Vagy őrjöngök dühömben, vagy fásultan nem törődöm semmivel, vagy mint egy csendes buta, hülyén bizakodom az életben és abban, hogy egyszer talán mégiscsak jó lesz nekem. Hiába próbálok olvasni, tanulni, ha van időm, nem megy, nincs türelmem semmihez.

Jó isten áldjon meg, legyél boldog vidám és egészséges, forrón csókol téged és sokszor a te Ducid” – írta 1917 szeptemberében. [11.] Mintha Bajor Gizi 1918. január 5-én kelt levele erre a depresszív állapotra kontrázna: „Oh Duczi, Olyan rossz kedvem van. De jó lenne már azt az új életet megkezdenem Veled. A Tiéd lehetnék egészen. Lenne egy édes kis gyerekünk, szép lakásunk, pénzünk. Mennyit utazgatnánk, Istenem. Látni egy kis világot. Művészetet. Itt megőrlődik az ember egészen. De micsoda hiú remények csak ezek. Ugye? Sohse akar már ez a rongy háború befejeződni. Holnap már megkezdődik nekem a komoly munka. Este játszom. Már szinte jól esik.” [12.]

Bajor Gizi és Vajda Ödön a háború befejezése után két évvel, 1920. augusztus 2-án házasodott össze. A házasság nem bizonyult hosszú életűnek. Bár már 1923-tól kezdve külön éltek, házasságukat csak 1927. február 5-én bontották fel.

Hatvany Lajos 1919 nyarán Bécsbe emigrált, viszonya Bajorral meleg barátsággá szelídült. 1919 őszén meghalt a színésznő édesapja, Hatvany szép, vigasztaló sorokat küld. Így zárja levelét: „Mire hazajövök, talán tavasz felé, talán jövőre ilyenkor, Maga alighanem Gizi asszony lesz. Istenem! Így van ez. De azért tudom biztosan, hogy szívesen fogja látni a régi barátot.

Ha írna nekem? Képzelje: utolsó levele velem van. Elvittem magammal. Így végződik: Őrültül szeretlek. Júliusi – most november van. Mennyi minden [történt] azóta. Világ dült össze fölöttem, maga fölött is szegénykém, édes. Ha visszajövök, ha a napom el- és feljő, mert el is jő, fel is jő, első utam lesz, hogy jelentkezzem magánál. Szerelem nélkül, azt hiszem, – de ki tudja, hogy mi lesz, ha meglátom. […] Írjon fiam, tegye meg! Isten vele, Gizi. Lacija” [13.]

Írta: Csiszár Mirella

Jegyzetek

....................................................................

1. Bajor Gizi a Csathó Kálmán rendezte előadásban A menyecske szerepét alakította. Hatvany Lajos kritikája: Pacsirtaszó. Pesti Hírlap, 1917. szeptember 15.

2. Budapest, Gondolat Kiadó, 1967.

3. Válogatta, a szöveget gondozta: Hatvany Lajosné és Rozsics István; Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985

4. Budapest, Noran Libro Kiadó, 2012

5. MTA KIK Kézirattár Ms 376/25

6. Bajor Gizi levele Hatvany Lajosnak, [Tobelbad bei Graz, 1916]. OSZMI Kézirattár 2006.99.1 ltsz.

7. OSZK Kézirattár Fond 76/32

8. MTA KIK Kézirattár. Ms 376/31

9. OSZK Kézirattár Fond 76/32

10. MTA KIK Kézirattár Ms 376/34

11. OSZK Kézirattár Fond 76/131

12. OSZK Kézirattár, Fond 76/1

13. MTA KIK Kézirattár. Megjelent a Hatvany Lajos levelei című kötetben (válogatta Hatvany Lajosné és Rozsics István; Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985)

Színház és forradalom

Sinkovits Imre szaval a Petőfi szobornál, 1956. október 23.

Az 1956-os forradalom színházi eseményeiről a napilapok és a rádió hírei mellett elsősorban visszaemlékezésekből, memoárokból tájékozódunk. Az emlékiratok azonban sokszor csak részletkérdéseket tárgyalnak, gyakran felületesen. Furcsa, hogy a legtöbbször, a legtöbbet Gábor Miklós Sánta szabadság című könyvére figyelünk fel. [1] A népszerű művész nem éghetett forradalmi lázban, hiszen mint szektás kommunistát kiüldözték a Madách Színházból, [2] s az új vezetés közölte vele, hogy pihenjen, majd az eltiltás lehetőségét sem zárták ki. A színész 1956-ban született naplójegyzeteit 1997-ben dolgozta át érdekes, izgalmas olvasmánnyá. Ezt a könyvet hajlamosak vagyunk az 1956-os forradalom krónikájaként forgatni, holott Gábor a hírek nagy részét csak hallotta, azokat az eseményeket pedig, melyeket átélt, intellektuális és írói hajlamát érvényesítve formálta meg.

De vajon mikor jelent meg először 1956 a memoár-irodalomban? Már 1962-ben kiadtak egy könyvet, melyet Molnár Tibor színész mondott tollba. A könyv elé írt vallomását bizonyára maga írta, talán e nélkül a feltárulkozás nélkül nem kapott volna többé színházi szerződést és filmszerepeket.

Molnár Tibor

„1956 novemberében családommal elhagytam az ország területét. Két kislányom, Judit és Sárika, akkor még csak öt- és négyéves volt. Feleségem grafikusnak készült, de a házasság, a gyerekek miatt abbahagyta tanulmányait. Én akkor már az ország egyik ismert színésze voltam. Először Ausztriában éltem 1957 novemberéig, 1957 novemberétől – rövidebb-hosszabb megszakításokkal – Nyugat-Németországban, Münchenben. 1959. május 27-én léptem át újra a magyar határt, akkor már hazafelé, feleségemmel és gyerekeimmel együtt. A kint töltött idő sok mindenre megtanított. Elsősorban arra, hogy megbecsüljem a hazámat és a népemet. Megtanított látni, hogy felismerjem a csábító és igéző külszín mögött a hétköznapok igazságát – megtanított szembenézni az igazsággal.” [3]

Molnár Gál Péter szerint Molnár Tibor rossz könyvhöz adta nevét. Bár nem tudjuk ellenőrizni a színész állításainak igazságát, mégsem lehet pusztán agitációs munkaként értékelni művét. Vajon mi lehetett a hatalom célja a kiadással? Elrettenteni a Nyugatra vágyókat? Hazatérésre biztatni a csüggedőket? Bátorságot csepegtetni azokba, akik nem merték az utolsó lépéseket megtenni visszafelé? Molnár Gál szerint Molnár Tibornak „magántársaságban sem hányta szemére soha senki a könyvet. Mindenki tudta megírásának okát, célját, körülményeit. A könyv elsüllyedt a propaganda-érdektelenségben.” [4]

Pedig nem kellett volna elsüllyeszteni, hiszen Molnár Tibor az életrajzi tények mellett számos olyan jelenségről beszámolt, melyet a magyar színésztársadalom nem ismert. S ha egyszer majd valaki Molnárban nemcsak a megalkuvót látja, hanem szembesül sorsszerű tragédiájával is, felfejti az írás rétegeit.

A színháztörténet-írás egyébként is tanácstalan, amikor az 1956-os színészemigráció kérdésével foglalkozik. Vajon mit vizsgáljon a művészek sorsában? Sikeres volt-e a nemzetközi megmérettetés? Vagy azt, hogy ápolták-e a forradalom szellemét? Bekapcsolódtak-e az emigráció politikai mozgalmaiba? S hogyan kell értékelni hazatérésüket? Aki hosszabb ideig bírta a száműzetést, annak nagyobb elismerés jár? Akik később fanyalodtak rá a magyar nótás estekre, elhivatottabb színházcsinálók?

Ahogyan 1956-ot a szépirodalmi alkotásokban sem volt tanácsos megemlíteni, a színész-memoárokból, a színészekről készült portrékötetekből is inkább kihagyták. Major Tamás 1986-ban csak a Gellért Endréhez fűződő viszonyát említve beszélt 1956 októberéről: „tökéletesen együtt dolgoztunk egészen 56-ig. Akkor valami hallatlanul tragikus és furcsa dolog történt. Már előzőleg voltak jelei valami féltékenységfélének. Különösképpen Gellért felesége forszírozta, és Bandi néha belement. És akkor október 23-án felhívott, hogy lesz még ünnep a mi utcánkban, meg ehhez hasonló szövegekkel. Aztán a felesége kiment az utcára a diákokkal tüntetni a Corvin közbe. A legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy Bandi a másik oldalon áll, de ez már tényleg talán az utolsó napon történt. Aztán amikor bejöttek a szovjet csapatok, és én rögtön odaálltam a párt mellé – meg be is hívtak a Központi Bizottságba –, ez a dolog Gellértet mélyen sértette önérzetében. Talán az is, hogy nem tudta visszavonni a dolgokat. Meg voltak győződve arról, hogy én már nem maradok ott a Nemzeti Színházban. Szó sincs róla, hogy Gellért ellenforradalmár lett volna. Sőt… Volt egy társulati ülés, amin ki akartak nyírni. A legnagyobb meglepetésükre ezen megjelentem, elmentem biciklivel. Oda jött Darvas Iván golyószóróval az oldalán, elhívták Illyést, az is nagyon érdekes volt, Szörényi Éva meg ezek… és fölkérték Gellértet, hogy legyen igazgató. Ő erre nem válaszolt, csak mosolygott. Nem volt ellenem.” [5]

Darvas Iván

Gellért Endre

Major Tamás

Bár Major 1956-ot még ekkor is a hatalom nézőpontjából ítélte meg, nyíltságával mégis tabukat döntött, amikor megemlítette azt a nevezetes társulati ülést, melyen a színház vezetését a társulat eltávolította, s melyen Darvas Iván a Madách Színház forradalmi bizottságának határozatát ismertette. Erről az értekezletről beszámoltak az újságok, s Bessenyei Ferenc 1957. június 20-án tartott kihallgatásán is felidézte a történteket. [6] Darvas a rendőrségi kihallgatáson, s ezt felidézve emlékiratában is, enyhíteni próbálta a gyűlés jelentőségét: a Madách Színház forradalmi bizottságának határozatát fogalmazványnak nevezte, azt pedig kategorikusan tagadta, hogy fegyver lett volna nála. [7] De nézzük mit ír erről Gábor Miklós: „Darvas Iván hívott fel, hogy beszámoljon a nemzeti színházi eseményekről, amikor felolvasta a Madách felhívását és az aláírók közt Horvai Pista meg az én nevemet, ott is vihar tört ki, Gobbit, Várkonyit is támadták, Ladányit kikergették a színházból. Iván szerint minden színházban a »statiszták lázadásától« kell félni, és ő is, mint mindenki, azt tanácsolta, hogy hallgassak, maradjak nyugton […].” [8]

Gábor Miklós

Bessenyei Ferenc

Szörényi Éva

A teljesség kedvéért olvassuk el, hogy Illyés Gyula mit tartott fontosnak feljegyezni ezen a napon: „Az Oktogonon fölkelők igazoltatnak. Végig a körúton. […] A Nemzetinél. Tovább. A Baross utcáig. Lövések. Futás. […] Vissza a Nemzetibe. Beszéd.” [9]

Ennek az epizódnak a leírása több szempontból is érdekes. Jól szemlélteti, hogy milyen nehéz csak a vallomásokból összeállítani az eseményeket, s a forráskritika ebben az esetben nem más, mint annak eldöntése, hogy kinek hiszünk. De fel kell figyelnünk arra is, ahogyan Major fogalomtárából előkerülnek az 1956-ot felidéző hazugság-panelek, hiszen amikor Gellért feleségéről beszél, nem tesz különbséget az október 23-án tartott demonstráció résztvevői és a Corvin közben harcolók, azaz – akkori szóhasználattal – a fegyveres ellenforradalmárok között.

Major Tamás véleményét az 1989-es politikai fordulat után megjelent emlékezéseknek csak részben sikerült ellensúlyozniuk. Sinkovits Imre és Raksányi Gellért a személyes élmények megosztása mellett Major Tamás jellemrajzának árnyalását megtették ugyan, de adósak maradtak az 1956-os forradalom színházi eseményeinek bemutatásával, értékelésével. Sajnos, ezt a munkát színháztörténet-írásunk azóta sem végezte el. Pedig itt volna az ideje egy értő összefoglalásnak, mely tartalmazná a levéltári forrásokat és összegyűjtené a személyes emlékeket. Ameddig nem készülünk el ezzel a kézikönyvvel, mégiscsak Raksányi Gellért szavait kell idéznünk:

„Földúltan érkeztem a színházba. Csodálatos légkör fogadott. Többen voltak: Szathmári István a Vígszínházból, Darvas Iván a Madách Színházból érkezett, mint küldött: felszólítottak bennünket, hogy válasszuk meg a forradalmi bizottságot. Ott volt Illyés Gyula is és felszólalt. Nagy meghatódottsággal mondta: »visszanyertem hitemet a magyarságban«. Ezek után megválasztottuk a forradalmi bizottságot, a színészek közül Szörényi Éva, Bessenyei Ferenc, Juhász József, Hindy Sándor, Somogyvári Pál, Sinkovits Imre és jómagam lettünk a tagjai.

A viharos gyűlést én fejeztem be. Megkértem Örményit, a színház mérnökét, hogy minél hamarabb tegyük üzemképessé, működőképessé a színházat s ezt követően az új forradalmi bizottság tagjait lehívtam az irodába. Mivel ezután a FÉSZEK-be készültünk, ahol a szakma találkozója volt, Majort és Várkonyi Zoltánt is meghívtuk. Jöttek. Major pokolian tudott »lépni«. Ahogy a barátokon is habozás nélkül átlépett, élete során karrierje érdekében semmitől sem riadt vissza.” [10]

Írta: Gajdó Tamás

Jegyzetek

[1] Gábor Miklós: Sánta szabadság. Budapest, Magvető, 1997.

[2] „A társulat eltávolította Horvai István igazgatót, Gábor Miklós művészt, akinek a sztálinizmus legsúlyosabb éveiben elkövetett bűneit még nem bocsátotta meg a színésztársadalom és Sarkadi Imre írót, aki a színház egyik dramaturgja volt.” Barabás Tamás: Mi történt a budapesti színházakban? Igazság, 1956. november 3.

[3] Molnár Tibor: Hosszú az út… Budapest, Pannónia, 1961. 5.

[4] Molnár Gál Péter: Az osztják szótár. Beszélő, Évfolyam 2., szám 4. http://beszelo.c3.hu/print/10930 Letöltés: 2017. október 18.

[5] Koltai Tamás: Major Tamás. A Mester monológja. Budapest, Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, 1986. 94.

[6] „Emlékezetem szerint 1956. október 30-án találkoztam Darvas Ivánnal 1956. október 23. óta. Ez alkalommal emlékezetem szerint délelőtt 11 órakor kezdődött a Nemzeti Színház társulati ülése, ahol én is részt vettem, és összesen kb. 150 személy vett részt. Az ülés a színház előcsarnokában zajlott le. Az ülés témája a színház forradalmi bizottságának a megválasztása volt. Emlékezetem szerint a jelöléseknél tartottunk, amikor az ülésre érkezett Darvas Iván, aki ott felszólalt. Elmondta, hogy őt a Madách Színház küldte azzal, hogy a Nemzeti Színház társulata előtt felolvassa a Madách Színház »Forradalmi Bizottságának« a felhívását, és a Nemzeti, valamint más színházak csatlakozzanak a felhíváshoz. Ezután felolvasta a felhívást, amit emlékezetem szerint a Nemzeti társulati ülése módosítás nélkül egyhangúan elfogadott.” http://www.bessenyei.hu/56/radio-56.10.30.htm#felh Letöltés: 2017. október 18.

[7] Darvas Iván: Lábjegyzetek. Budapest, Európa, 2002. 160–161.

[8] Gábor Miklós: i. m. 301.

[9] Illyés Gyula: Naplójegyzetek, 1956–1957. Atlantisz sorsára jutottunk. Szerkesztette: Illyés Mária, Horváth István. Budapest, Magyar Művészeti Akadémia–Magyar Szemle, 2016. 29.

[10] Raksányi Gellért: Kutyu. Budapest, CP Stúdió Bt, 1996. 100.

Színház, város, mobilitás

2016. június 23.

A Színház, város, mobilitás, infrastruktúra a V4 országokban című formabontó utazókonferencia résztvevői 2016. június 4-15. között a tömegközlekedés eszközeit használva, a négy ország több települését járták be, feltérképezve a városszerkezet, a helyi és helyközi közlekedési infrastruktúra és a kulturális intézmények, elsősorban a színházak közti bonyolult kapcsolatrendszert. A konferencia állomásai között szerepelt Budapest, Tatabánya, Nagytapolcsány, Zsolna, Olomouc, Ostrava, Katowice, Krakkó, ahol a résztvevők találkoznak a helyi színházi intézmények munkatársaival, a városvezetés képviselőivel és egyéb szakemberekkel, minden helyszínen egy sajátos, a városra jellemző problémakört vizsgálva meg. Az utazókonferencia első állomásának budapesti és tatabányai programjait az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet szervezte.

Az utazókonferenciát június 4-én, délután a Bajor Gizi Színészmúzeumban egy fogadással egybekötött tárlatvezetéssel nyitottuk meg. A részvevők a bemutatkozás és ismerkedés után a Nemzet Színészei időszaki kiállítást tekintették meg. Este az Artus - Stereo Akt térspecifikus utazóelőadásán, a Promenádon vettünk részt. Boross Martin rendezése a nézőket busszal utaztatja Budapest külsőbb kerületeiben, a színészekkel pedig az utcán játszat jeleneteket, így a nézői attitűd jelentősen átalakul, a közterek pedig másodlagos jelentést kapnak.

Másnap, június 5-én reggel szintén a város megismerésével indítottuk a napot, ezúttal egy választható programmal, a futó műhelymunkával kezdtünk. A Szabó Attila vezette közel 6 kilométeres városi futás útvonalát egy épületfotókból összeállított montázs határozta meg. A feladat rendkívül egyszerűnek tűnt, meg kellett találnunk azokat az épületeket, amelyek képmását a kezünkben tartottuk. Ismét új perspektívából tekinthettünk Budapestre, hiszen érdekes részleteket fedezhettünk fel.

Később, némileg lassabb tempóban, sétálva ismerhettük meg a budapesti Broadway színházait Maksai Ágnes vezetésével, majd a Nemzeti Színház épületét jártuk körbe a résztvevőkkel. Alkalom nyílt a városi elhelyezkedésében, működésében és a munkamódszerében a Nemzeti Színháztól jelentősen eltérő KOMA Bázis megismerésére is. A mozgalmas nap utolsó programjaként a Scallabouche Társulat The Story Room című improvizációra épülő előadását néztük meg a Jurányi Házban. Ismét megjelent a város tematika, hiszen személyes tárgyainkat, Budapesthez és az utazáshoz kapcsolódó érzéseinket és gondolatainkat építették a színészek (Alexis Latham, Andrew Hefler, Ben O’Brien) jeleneteikbe. A hosszúra nyúlt estén még egy rögtönzött beszélgetésre is sort kerítettünk az alkotókkal.

A harmadik magyarországi napot (június 6.) vonatúttal kezdtük, Tatabányára utaztunk és a Jászai Mari Színház és Népházat látogattuk meg a résztvevőkkel. Majd a Bányászati és Ipari Skanzenben „tárlatvezetésen” vettünk részt, ahol a bányaváros fejlődéséről, a bányászat hatásáról a várostervezésre és építésre, valamint a bányászati technikákról is esett szó. Estére értünk vissza Budapestre, a Jurányi Házba, ahol kerekasztal-beszélgetésen vettünk részt, melynek középpontjában a városi (és) szociális terek színpadi megjelenítése a serdülőket megszólító előadásokban állt (Staging the City and Social Spaces of Young Audiences). A beszélgetésen gondolatindító felvezetőket tartottak olyan színházi szakemberek, akik vagy gyakorlati oldalról, vagy elméleti megközelítésben ismerői a témának. Takács Ágnes színháztörténész felvezető előadását követően prezentációt tartott Mattyasovszky Zsolnay Bálint a Koma Bázis Blokkoló programjáról, Pass Andrea a Mentőcsónak Egység Újvilág című előadásról, Nánay Fanni a Placc Fesztivál térspecifikus akcióiról, Boross Martin pedig a Stereo Akt Promenádjáról beszélt. A résztvevők nemcsak a témafelvezetőkhöz kapcsolódtak kérdéseikkel, gondolataikkal, hanem e társulatok finanszírozására is rendkívül kíváncsiak voltak, így izgalmas eszmecsere alakult ki a magyarországi és a lengyel, cseh és szlovák színházi struktúra hasonlóságairól és különbségeiről.

A PACE.V4 utazókonferencia magyarországi programja ezzel lezárult, másnap reggel a résztvevők Szlovákia felé indultak tovább… A két hetes utazás hosszabb szakasza akkor még előttük állt.

Írta: Takács Ágnes