Siklóssy Pálra, aki Hevesi Sándor igazgatása idején a Nemzeti Színházban segédrendezősködött, hasonló hatással volt a fiatal Bajor Gizi. Ő azonban nem szépirodalmi műben idézte fel a színésznő alakját. Életének érdekes emlékeiből németországi emigráns éveiben Találkozások címmel karcsú kis kötetet állított össze. Ebben meglepő vallomással szólt róla: „Bajor Gizivel először a ligeti Gerbaud-ban találkoztam. Mert a Városligetben is volt Gerbaud, régi kényelmetlen székekkel. Sok lépcső vezetett a villaszerű főépületbe. Mi a kertben ültünk. Az első világháború sebesült katonái javára rendezett délutánra gyűlt össze rengeteg idős ember. A művészek autogramot adtak. Gizi, Ághy Erzsi és még néhány színiakadémiai növendék árulta ezeket az autogramos műsorokat.Én első hosszúnadrágos ruhámban feszítettem, Gizi szokott kedvenc rakott szoknyájában és matróz blúzában mosolygott asztalról asztalra. Olyan charme sugárzott belőle, hogy senki sem tudott neki ellenállni, egykettőre eladta összes műsorait. Körútja után visszaült hozzánk fiatalokhoz, én elfogódottan néztem, majd lenyeltem a szememmel. Végül még is meg mertem jegyezni, hogy láttam már játszani. Odáig nem jutottam, hogy bevalljam, milyen felejthetetlen élmény volt számomra. Egy francia vígjátékban, a Kicsinyekben játszotta a kislányt, a nagyon tehetséges, korán meghalt Mikovényi Attila volt a partnere. […] Én aznap éjjel Gizivel álmodtam, és nyugodt lélekkel mondhatom, hogy ő tett férfivá. […] Már első pillanattól éreztem, hogy Gizi el fogja homályosítani kolléganőit. Paulay Erzsi, a Nemzeti Színház volt igazgatójának a lánya, Váradi Aranka, a Színművészeti Akadémia igazgatójának a lánya, az örök riválisok, a még szóhoz sem jutott Tasnády Ilonával (a nagy Náday menye), mind Gizi ellen fordultak. Kézenfekvő volt, hogy Ambrus lelkesedésére hivatkoztak; Gizi azért kapja a szerepeket, mert az igazgató szerelmes belé. A közönséget ez mind nem érdekelte, és a húszas évek elején, mikor én a Nemzetibe kerültem, Gizi már a Bajor volt. Első lett, és jóformán haláláig csaknem egyeduralkodója volt a magyar színpadnak.” [3.]

Heltai Jenő azt sem mulasztotta el megörökíteni, hogyan alakult az ostrom után, a szovjet megszállást követően Bajorék sorsa. Megtudjuk, hogy Péchy Blanka színésznő, a Szovjetunióban ártatlanul kivégzett kommunista Magyar Lajos özvegye, Bajor színiakadémiai osztálytársa „megmentette Gizi villáját, melybe az orosz parancsnokság költözik, már javítják is a házat.” (1945. március 8.) [13.]  Igaz, hogy tíz nappal később, március 18-án aztán szépen kitették a lakókat…[14.]  

Az 1989 előtti, áthallásos emlékezés egyik paradigmatikus példája tematikusan egyáltalán nem kötődik a forradalomhoz. A Madách Színház 1962-es legendás Hamlet-előadása, Gábor Miklós főszereplésével, mégis 1956 emblematikus emlékezethelyévé vált. „A dán királyfi története a magyar színpadokon addig soha nem tapasztalt sikerszériát futott be a közönség, a kor, a darab és a színész kivételes összhangjának köszönhetően. Hamlet alakja ebben az összefüggésben az 1956-os forradalom terhével küzdő, saját felelősségével és lehetőségeivel szembenézni kénytelen nemzedék szimbólumává vált. A Gábor alakításában megszólaló légies, érzékeny, önmagával vívódó lírai hős a Madách Színház kivételes korszakában született.” [1.] Az 1962-es bemutató bő egy évvel előzi meg a Kádár-féle amnesztiát, mely a politikai foglyok egy részének szabadon bocsátását eredményezte. Az első felvonásban Gábor Miklós Hamletje esküvel kéri Horatiust és Marcellust, hogy a szellem jelenéséről senkinek se beszéljenek. „Esküdjetek!”, ismétli Hamlet szavait a szellem, de a hang most a mélyből, a színpad alól érkezik. Hamlet térdre borulva könyörög, bal kezével áldást osztó, csitító gesztust formál: „Nyugodj, felháborult szellem, nyugodj!” Az ezt követő meghatott, hosszú, kimerevített csendben lehetetlen nem a börtönben sínylődő politikai foglyokra asszociálni. Így válhatott egy, a Hamlet dramaturgiájában látszólag jelentéktelen mozzanata az áthallásos összekacsintás paradigmatikus példájává.