2020 - a szlovák színjátszás éve

 

 

2020. október 6-án nyitották meg a Budapesti Szlovák Intézetben azt az utazó kiállítást, amelyet az OSZMI partnerintézete, a Pozsonyi Színházi Intézet készített „A Szlovák Színjátszás 100. évfordulójára”. A tárlat 2020. november 3-ig volt látható. A jubileumi kiállítás 26 darab tematikus panelen mutatta be a professzionális szlovák színház kialakulásának és fejlődésének egyes mérföldköveit, kivételes színházi rendezéseit, díszlet-és jelmezterveit, műfaji sokszínűségét. Megismertetett a színházi építészetével, az ország színházi struktúrájával és nemzetközi eredményeivel, széleskörű szakirányú platformokkal, színházi fesztiválokkal, művészszakmai intézményekkel és kiadói tevékenységekkel. A mai bejegyzésem a kiállítás ihletésére született. 
 
A szlovák színház célja, hogy úgy integrálódjon a nemzetközi színházi közösségbe, hogy emellett magával vigye saját minőségét és értékeit. 2020-ban egy különleges jubileumi eseményre emlékezik Szlovákia – a Szlovák Nemzeti Színház (Slovenské Národné divadlo Bratislava) alapításának 100. évfordulójára (1920. március 1.). Ez kiemelkedő állomása a szlovák színháztörténetnek, a nemzeti kultúrának és a szlovák kulturális identitásnak. Az egész ország életében jelentős mérföldkőnek számít ez az esemény, mert a Szlovák Nemzeti Színház alapításával a hivatásos szlovák színjátszás történetében új korszak vette kezdetét. Ugyanakkor 2020-ban ünnepelték a szlovák amatőr színjátszás kezdetének 190. évfordulóját is. A hivatásos és amatőr művészek a szlovák színház történetében kölcsönösen hatottak egymásra. A kezdeteket 1830. augusztus 22-étől számítják, amikor Liptószentmiklóson mutatták be a mai Szlovákia területén az első szlovák nyelvű amatőr színházi előadást. 
 
A Szlovák Köztársaság kormánya a 2020-as évet a Szlovák Színjátszás Évének nyilvánította, ezzel hangsúlyozva a színház szerepét a kultúra formálásában és a nemzeti kulturális örökség megőrzésében. A Kulturális Minisztérium, mint a Szlovák Színjátszás Évének kezdeményezője, háttérintézményeivel, a Szlovák Színházi Intézettel, a Szlovák Közművelődési Központtal és a Szlovák Nemzeti Színházzal együtt, tágabb összefüggésben is fontos eseménynek tekintette az évfordulót. A jubileumi megemlékezések nem csak a színházművészek, hanem a színháztörténészek, színikritikusok, akadémikusok, egyetemi hallgatók számára is feladatokat adott és inspirációt jelentenek. Mindezek eredményeit az aktuális járványügyi helyzetekhez mérve a színházak közönsége élvezhette az országszerte szervezett ünnepi eseményeken. 
 
A pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház épülete, 1920
 
A szlovák színpadokon zajló történetek egy olyan ország valóságában gyökereznek, amely 1989-ben megszabadult a korábbi rendszerek történelmi terheitől, 1993-ban megszerezte az önállóságot, 2004-ben csatlakozott az európai struktúrákhoz és mindezek nyomán nyitottá vált a múlt újraértékelésének különféle formái felé. A szlovák színházi kultúrának szüksége volt erre az újrakezdésre, és a színházak éltek is a lehetőségekkel. Új, független színházi műhelyek születtek, amelyek a megújulás jegyében új megközelítéssel új témákat is színpadra vittek. Az új szlovák színház a maga eszközeivel leképezi a társadalmi változásokat, reagál rájuk, új kérdéseket vet fel, provokál, és mindeközben igyekszik európai trendekhez, projektekhez is csatlakozni. Ez utóbbit elősegítendő jöttek létre Szlovákiában új nemzeti és nemzetközi fesztiválok, amelyek jeles európai társulatokat és kiemelkedő művészegyéniségeket hívnak meg és melyek révén a szlovák színház is egyre erőteljesebben ad hírt magáról Európának. A színházi műhelyek megpróbálnak csak rájuk jellemző kifejezési formákat és eszközöket találni, válaszokat keresni arra, hogy mit jelent szlováknak lenni, mi jellemző ránk, mi különböztet meg bennünket, mi hívja fel ránk a figyelmet. Ezt a célt is szolgálják a sorban nyíló új előadó művészeti központok, amelyek egyszerre többféle művészeti ágnak adnak otthont, s amelyek interaktív kapcsolatba is lépnek egymással, miközben színesítik a számukra otthont adó városok kulturális életét. 
 
A szlovák színház mára jelentős mértékben megfiatalodott. A fiatal művészek magukkal hozzák a nemzetközi ösztöndíjakon, szakmai gyakorlatokon és a nemzetközi fesztiválokon szerzett tapasztalatokat, amelyeket munkájuk során kamatoztatnak. A színházak többek között ennek is köszönhetően jelentősen változtattak műsorterveiken, mivel tisztán látják, hogy a médiumok kihívásaival versenyezve új, eredeti értékeket kell felkínálniuk. A kihívások nyomán napjaink színházára jellemzővé vált az un. „kétéltű“ szerzők megjelenése, akik egyszerre érzik otthon magukat a drámaíró, a dramaturg, a rendező vagy előadóművész szerepében is.
 
Külön figyelmet érdemelnek azok a projektek, amelyek dokumentarista formában, kritikai éllel és távolságtartással kezdik újraértékelni mindazokat a történéseket, amik hosszú éveken át a színházban - és nemcsak ott - tabu témának számítottak. Nemegyszer a színház és a mindennapi élet határvonalai egybemosódnak. Számos olyan színházi előadás készül, amely a holokauszt vagy a kommunizmus időszakát értékeli újra, vagy éppen napjaink konzum és globalizálódott társadalmát veszi górcső alá. A művészek tudatában vannak annak, hogy milyen mélyen képesek hatni közönségük lelkére. Az új szlovák színház és az új szlovák dráma ennek megfelelően igyekszik gyakorolni szakmáját, hozzájárulni a társadalomban, a politikában és a kultúrában zajló változások megértéséhez.
 
  
A pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház 2020-ban

 

Színház- és drámairodalom a mai Szlovákia területén 1830-ig - a vallásos színjátszás nyomán, a reneszánsz és a humanizmus kiteljesedésével fontos fejlődéstörténeti szerepet játszott a mai Szlovákia területén is felbukkanó új drámai műfaj - az iskoladráma. Az iskoladrámák gyors fejlődéséről tanúskodik Eisenberg Peter Egy költői és szellemi játék két felvonásban (Ein zwiefacher poetischer Act und geistliches Spiel /Dvojitý básnický akt a duchovná hra) című korai barokk iskoladrámája, amely jól tükrözi a 17. század végi iskolai színjátszás sajátosságait.  A reneszánsz és a humanizmus szekuláris színházának cseh és európai kiteljesedésében igen jelentős szerepet játszott a Morvaországban és Csehországban tevékenykedő két cseh nyelvű drámaíró Pavel Kyrmezer és Juraj Tesák Mošovský.  A barokk korban a vallásos jellegű drámaszínház legelterjedtebb formája a protestáns és a katolikus iskolajáték volt. Az iskoladráma több évszázados hagyományainak hatása egészen az Anton Bernolák nevével fémjelzett nyelvújítási iskola korszakáig kimutatható, amint az az osztrák piarista, Gottfried Uhlich Chrisantus und Daria német nyelvű tragédiájának Krizant és Daria (Krizant a Daria) címmel Michal Kliniko fordításában 1793-ban megjelent, a Bernolák-iskola alapján készült szlovák nyelvű fordításán is megfigyelhető. A Felvilágosodás korában, a 18. század második felében az iskolajátékok egyre inkább anakronizmusnak számítottak. 1794-ben hivatalosan is betiltották őket.  Juraj Palkovič A két bolond és a három lusta (Dva buchy a tri šuchy) című színművének 1810-es, második, szlovák nyelvű kiadásának megjelenése a Bernolák-korszak első valódi szlovák nyelvű darabja, amely később idegen nyelveken is elérhetővé vált. 
 
A nem hivatásos szlovák színjátszásra (1830–1919), azaz a  szlovák nyelvű műkedvelő színjátszás fejlődésére a mai Szlovákia területén a német és a magyar színház volt a legnagyobb hatással. Diákszínjátszók körök elsősorban a jelentős kulturális központokban – Breznóbánya (Brezno), Ószombat (Sobotište), Lőcse (Levoča), Túrócszentmárton (Martin), Tiszolc (Tisovec), Selmecbánya (Banská Štiavnica), Besztercebánya (Banská Bystrica) – jöttek létre. A szlovák diákszínjátszók első hivatalosan bejegyzett előadását Liptószentmiklóson jegyezték fel. 1830. augusztus 22-én az iskolai nyári szünet alatt Gáspár Fejérpataky-Belopotocký szervezésében diákszínjátszók adták elő Ján Chalupka Kandúrfalva (Kocúrkovo) című vígjátékát. Ennek az időszaknak a legfontosabb drámaírói közé Ján Chalupka mellett Ján Palárik és később Ferko Urbánek tartozott. Az általuk írt vígjátékok alkották a nem hivatásos szlovák nyelvű színjátszás repertoárjának alapjait.
  
A szlovák színjátszás fejlődése jelentős mértékben hozzájárult a szlovák kultúra önállósodásához. 1841. augusztus 5-én Samuel Jurkovič tanító - később ószombati közjegyző –, pozsonyi diákokkal megalapította a Szlovák Nemzeti Színház Nitrianske-t. A színházi társulatnak nemcsak pozsonyi fiatalok voltak a tagjai: csatlakoztak hozzájuk az Ószombat környéki helyi amatőrök is.
 
A szlovák nemzet és a szlovák kultúra kibontakozása a 19. század második felében kapott igazi lendületet.  Túrócszentmártonban megalakult a Matica Slovenská (1863), három szlovák nyelvű gimnáziumot alapítottak Nagyrőcén (Revúca), Túrócszentmártonban (Turčianský Sv. Martin) és Znióváralján (Kláštor pod Znievom). A felívelő szlovák nyelvű színházi élet hatása más városokban – Nagyszombat, Eperjes, Nyitra, Besztercebánya, Selmecbánya, Trencsén, Zsolna – is fokozatosan érzékelhetővé vált. A szlovák nyelvű műkedvelő színjátszás legfontosabb központja Liptószentmiklós mellett Turócszentmárton lett. Liptószentmiklóson amatőr színjátszók a Szlovák Társaskörben működtek, amíg Turócszentmártonban, a Szlovák Énekkör (1872) megalapítását követően élénkült meg igazán a színházi élet.  
 
Az első lépés az első professzionális szlovák színház, a Szlovák Nemzeti Színház megalapításához a Nemzeti Színház Szövetkezetének, mint részvénytársaságnak a megalakulása volt. A szlovák nemzet első színházának létrehozásában jelentős szerepet játszott a nagy tapasztalattal rendelkező Bedřich Jeřábek kelet-csehországi vándorszínháza. Jeřábek társulata 1919 nyarán több hónapon át Pozsonyban vendégszerepelt, és a társulat színészei a megnyitáskor – élve a kínálkozó alkalommal – az új Szlovák Nemzeti Színház együttesének magját alkották. A 20-as években a színházat Oszkar Nedbal magánvállalkozó, zeneszerző és karmester vezette. A hangsúlyt a külföldön is befogadható színpadi műfajokra – opera és balett – helyezte. A prózai társulat élére Václav Jiřikovskýt nevezte ki, aki a szlovák nyelvű színjátszás felépítését tűzte ki céljául. Dramaturgnak Tid J. Gašpart tette meg, aki számos jelentős drámai művet fordíttatott le szlovák nyelvre. A szlovák nyelvű színjátszás fejlődéséhez nagymértékben hozzájárultak a Marška Társulat tájelőadásai. A színház működése alatt, az 1921/1922 évadban, repertoárjának mintegy harmadát játszotta szlovák nyelven. A szlovák prózai tagozat szlovák nyelvű működéséhez és ezzel önállósulásához nagyban hozzájárult, hogy 1932-ben a Prózai Tagozat ketté vált, és létrejött két önálló: cseh és szlovák nyelvű prózai tagozat. Annak idején a Szlovák Nemzeti Színház akkori igazgatója, Antonín Drašar elsősorban működési és üzleti megfontolásból tette meg ezt a lépést.  
 
Az 1938-as év a Szlovák Nemzeti Színház életében komoly változásokat hozott. A cseh prózai tagozat megszűnt. Néhány tagja átlépett a szlovák társulatba, akik nem, azoknak el kellett hagyniuk Szlovákiát. Az állam újonnan követett politikai orientációja következtében azonban nemcsak a cseh művészeknek, hanem néhány szlováknak is el kellett hagyni a színházat (Andrej Bagar, Martin Gregor, Hana Meličková, Ružena Porubská).
 
A szlovák színház professzionálissá válásához nagymértékben hozzájárult Janko Borodáč rendező, elsősorban azzal, hogy mindent megtett a színészek szakmai továbbképzése érdekében. Szlovákiában az ő kezdeményezésére hozták létre 1925-ben egy magán zeneiskolában a drámai tagozaton a színészképzést. 1928-ban az iskola hivatalosan is megkapta a Szlovákia egész területére érvényes, képzésre és vizsgáztatásra vonatkozó jogosultságot, majd felvette a Zenei és Drámai Akadémia nevet. Az iskola később a színházi művészek oktatásának legfontosabb bázisa lett. Az Akadémia végzős diákjai segítették létrehozni 1932-ben a Szlovák Prózai Társulatot és többen az opera tagozatnak is tagjai lettek. 
 
A Szlovák Nemzeti Színház első operaelőadás 1920. március 1-én Bedřich Smetana A csók (Hubička), című operája volt. Az első prózai előadásra, a Mrštík-fívérek Marysa (Maryša) című darabjának színrevitelére 1920. március 2-án került sor. Az első balettelőadás Léo Delibes Coppélia című műve volt (1920. május 19-én). Az első szlovák nyelvű előadás Jozef Gregor Tajovský a Bűn (Hriech) és a Szolgálatban (V službe) című két egyfelvonásosának bemutatója volt 1920. május 21-én.
 
A professzionális színházi struktúra kiépítése Szlovákiában nagymértékben függött az ország aktuális társadalmi-politikai helyzetétől. Ennek megfelelően jöttek létre új színházak és egyes működők megszűntetésére is gyakran „felsőbb“ hatalmi körök pillanatnyi érdekei szerint került sor. Az első Köztársaság idején a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház mellett egy sor magántulajdonban lévő színházi társaság működött. Ezeknek döntően vándorszínházi jellegük volt, és előadásaikat is legtöbbször egyes körzeteken belül tartották meg. Az 1940-es évek első felére jelentkezett egyre növekvő igény állandó kőszínházak létrehozására.
 
A kőszínházak végleges hálózata azonban csak a második világháború után alakult ki. Ez a rendszer hosszú ideig merev szervezeti modellként működött, lehetetlenné téve, hogy regionális, generációs vagy művészeti elvek alapján új színházak jöjjenek létre. Változásra a 60-as években került sor, amikor is számos új színházi forma és műfaj jelent meg, ám a gyorsan megváltozott politikai közegben a régi irányt restauráló hatalom hamarosan eltüntette őket. Később, a politikai konszolidáció éveiben megalakult néhány stúdiószínpad, ezek azonban többnyire rövid életűeknek bizonyultak. Végeredményben 1948 után 6 állandó színház kezdte meg működését és ez a szám 1989-re 21-re nőtt: ekkor ennyi állandó professzionális színháza volt Szlovákiának. 
 
1989 után lényegesen változás zajlott le a szlovák színházi struktúrában is. Az ezredfordulóra már 56 állandó színház működött. Különösen a független színházi alkotók száma nőtt meg: ők és a sikeres kommersz színházak előretörtek. Az elmúlt évtizedben a modern multifunkcionális kulturális központok száma is lényegesen gyarapodott. Ezek az előadóművészet szinte minden formájának otthont adtak. Mára Szlovákiában szerteágazó színházi hálózat jött létre és állandó hellyel vagy a nélkül közel 200 színház, színházi csoportosulás működik, és e mellett számtalan, önállóan dolgozó performer és táncos tart előadásokat.
 
A színházak és a színházi csoportok számának növekedése 1989 után 
A színházak száma összesen: 164
Pozsonyi körzet /Bratislavský kraj:  98
Nagyszombati körzet /Trnavský kraj: 6
Trencsényi körzet /Trenčiansky kraj:  2
Nyitrai körzet /Nitriansky kraj: 8
Zsolnai körzet /Žilinský kraj: 13
Besztercebányai körzet /Banskobystrický kraj: 14
Eperjesi körzet /Prešovský kraj: 8
Kassai körzet /Košický kraj: 15
 
A szlovák színház nem csak attól szlovák, hogy milyen nyelven beszélnek a színpadon, hanem hogy milyen szemlélet, kultúra, milyen világ bontakozik ki. Ha bármilyen igaság elhangzik a színpadon például Csehországban, Václav Haveltől, az Budapesten is rezonál, ha Pozsonyban valami elhangzik Viliam Klimáčektől, azt Budapesten is könnyen értik. Ez akkor is igaz, ha Balázs Zoltán magyar rendezőként rendez Nyitrán, vagy Román Polák szlovákként Budapesten. Tehát ez egy térségbeli színház is, melynek múltját és jelenet egyaránt értjük. 
 
Írta: Huszár Sylvia
 

 

A hetvenéves Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetről

 

Az Országos Színháztörténeti Múzeum a Krisztina körút 57. szám alatt
Ismeretlen fényképész felvétele 1969-ből
 
A magyar színművészet hagyományainak felkutatására és tudományos feldolgozására 1952 novemberében megalapították az Országos Színháztörténeti Múzeumot. Az intézmény igazgatójává Hont Ferencet nevezték ki. A múzeum egyik célkitűzése az volt, hogy a kortárs színművészetet a magyar színjátszás múltjával megismertesse, s ezzel segítse az alkotók munkáját, valamint a színházért rajongó közönségnek a régmúlt idők színjátszását bemutassa. A gyűjteményt szinte a semmiből kellett létrehozni, de az itt dolgozó szakemberek – Cenner Mihály, Staud Géza, Dömötör Tekla – személye, illetve az 1952. február 12-én megnyílt Bajor Gizi Színészmúzeum „ide vonzotta” a magyar színháztörténet becses emlékeit és dokumentumait. A gyűjteményépítést Gobbi Hilda, a Bajor Gizi Múzeum alapítója is segítette.
 

Az Országos Színháztörténeti Múzeum első állandó kiállítása a Krisztina körúton
A magyar színészet hősi harca, 1954
Ismeretlen fényképész felvétele
 

Hont Ferenc és Székely György az Országos Színháztörténeti Múzeum
25 éves fennállásának évfordulóján rendezett ünnepségen, 1977
Ismeretlen fényképész felvétele

Az első állandó kiállítás – A magyar színészet hősi harca – 1954. december 28-án nyílt meg a Krisztina körúti épületben, és az első hivatásos magyar színtársulat megalakulásától kezdve a vándorszínészet korszakán keresztül a Nemzeti Színház történetét és kezdeti éveit mutatta be. 

Hont Ferenc törekvése volt a kezdetek óta, hogy az Országos Színháztörténeti Múzeumot, az Állami Filmarchívumot és a Színház- és Filmművészeti Szövetség Tudományos Osztályát közös intézményben egyesítse. Fáradozásai nyomán 1957. január 1-jei hatállyal alakult meg a Színház- és Filmtudományi Intézet, melynek Hont lett az elnöke.
 
 
 
Az Országos Színháztörténeti Múzeum udvara az 1970-es években
Ismeretlen fényképész felvételei
 
A nemzetközi és a magyar sajtóban megjelent színházról szóló cikkeket archiváló dokumentációs gyűjtemény, a hazai és a külföldi szakkönyveket és folyóiratokat őrző szakkönyvtár, az intézmény kiadványait, könyvsorozatait – Színháztörténeti füzetek, Színháztörténeti könyvtár, Korszerű színház, Színházi tanulmányok – gondozó szerkesztőség, a nemzetközi színházi élet eseményeit figyelemmel kísérő és a világszínházi törekvéseket bemutató kiadványokat szemléző lektori csoport mellett a színháztörténeti múzeum az intézet egyik részlegeként működött.
 
Az intézményből 1959-ben kivált a Magyar Filmintézet; a Színháztudományi Intézet pedig 1969-től Magyar Színházi Intézet néven működött. Az intézet a magyar színháztudomány bázisintézménye lett, koordinálta a színháztudományi kutatásokat, tervszerűen gyűjtötte a színházi előadások tárgyi dokumentumait, és állandó élő kapcsolatot tartott fenn a nemzetközi és magyar színházi élettel.
 

Cenner Mihály és Gobbi Hilda a Bajor Gizi Színészmúzeumban 1974-ben
A háttérben Glatter Gyula Gombaszögi Fridát ábrázoló festménye
B. Müller Magda felvétele
 

Kéméndy Jenő, Janovics Jenő, Poór Lili és Márkus László emlékei
a Bajor Gizi Múzeum 1981-ben megrendezett
„Én a komédiát lejátsztam, / Mulattattam, de nem mulattam” című tárlatán
Makky György felvétele 
 
Az addig egységes muzeális kollekciót 1970-ben szakgyűjteményekre bontották, kialakult a Fotótár, a Képzőművészeti gyűjtemény, az Emléktár, a Kézirattár, a Szcenikai gyűjtemény, a Színlaptár, a Topográfiai gyűjtemény, valamint a Hangtár. A Bábtár 1973-ban vált önálló gyűjteményi egységgé. A videotechnika elterjedésével a színházi kutatás elsődleges forrásává az előadásokról készített videofelvételek léptek elő. A Videótár (ma már Audiovizuális archívum elnevezéssel) 1987-től gyűjti a felvételeket. A Magyar Táncművészek Szövetsége 1988-ban azzal a feltétellel adta át történeti dokumentumait, hogy a Magyar Színházi Intézetben egy új gyűjteményt, a Táncarchívumot hozzanak létre.
 
Gobbi Hilda egykori emlékszobájának részlete
a Bajor Gizi Színészmúzeumban
Katkó Tamás felvétele, 1990
 
„Mulandó létünk egy ideig élő emlék marad.”
Kiállítás az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet hatvanéves születésnapján
Gál Miklós felvétele, 2012
 
Az intézmény 1991-től a múzeumi tevékenységet is hangsúlyozó Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet néven működik. Az alapító okirat szerint országos gyűjtőkörű szakmúzeum, állandó kiállítóhelye a Bajor Gizi Színészmúzeum.
 
Írta: Gajdó Tamás
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Agárdy Gábor Miskolcon

2020. április 21.

Agárdy Gábor, 1950-es évek
Inkey Tibor felvétele
Forrás: OSZMI
 
Agárdy Gábor apai ágon örmény származású, eredeti neve Gabriel Arkalijan. Tehetséges ikonfestőként is ismert, munkái megtalálhatók többek között Pannonhalmán, az oroszországi Danyilov-kolostorban, sőt a Vatikánban is. Korán kezdte a pályát, nyolcévesen már színpadon volt, 16 évesen szülővárosában, Szegeden a Városi Színház tagja lett mint „táncos boy és kardalos”. 
 
A jelentős életművet maga mögött hagyó művész az 1950-es évek elején Miskolcon játszott. Legendás időszak volt, különös történetekkel. Ezek közül idézünk fel egyet a színész visszaemlékezéséből:
 
„A sokak által ismert úgynevezett Szabad Nép félórákon vettünk részt, sűrűn gyakoroltunk kritikát és önkritikát, s aki nem ért be időben a próbákra, az nem későn jövőnek, hanem szabotőrnek számított. S akkor még nem beszéltem a felajánlásokról. Hol több pénzt ajánlottunk fel a békekölcsönjegyzésnél, hol társadalmi munkát április negyedike vagy november hetedike tiszteletére. Sosem felejtem el, az egyik ünnep előtt Pagonyi János színészkollégámmal azt a felajánlást tettük, hogy megszüntetjük a színészbejárónál tapasztalható huzatot. Ehhez némi kőműves munkára és nyersanyagra volt szükség, de az utóbbi nem állt a rendelkezésünkre. Körülnéztünk. A színház közelében csak egy helyen építkeztek. A rendőrségen. Felmentünk a jelmeztárba és kikerestünk két csíkos rabruhát. Már csak egy teherautó kellett, ezt attól a gyártól kaptuk kölcsön, amelyikkel a színháznak szocialista szerződése volt. Megállítottuk a kocsit a rendőrség előtt, Pagonyi és én megraktuk építőanyaggal a teherautót, tisztelegtünk az őrnek és továbbálltunk. Így épült fel az új színészbejáró.”
 
/In: Bóta Gábor- Kárpáti György - Kőháti Zsolt: Agárdy. Duna Könyvkiadó, 2006. 37. old./
 
 

Az első színházi este - 180 éves a Nemzeti Színház

2017. augusztus 22.

 

A Pesti Magyar Színház – 1840-től Nemzeti Színház – száznyolcvan évvel ezelőtt, 1837. augusztus 22-én nyitotta meg kapuit. A magyar nemzeti játékszín megalapítására felhívó első röpiratot 1779-ben Frendel István, nyugalmazott császári és királyi százados, a szenci selyemtenyésztő intézet igazgatója, fogalmazta meg – német nyelven. Entwurf zu einen [!] ungarischen Nationaltheater címmel Pozsonyban kiadott röpirata a magyar nemességhez szólt. Frendelnek az volt a véleménye, hogy a magyar színházat Pesten kellene felépíteni a vármegyék közadakozásából. A következő hat évtizedben javaslatok, dekrétumok, kiáltványok, szózatok követték egymást, az állandó magyar társulat mégis nehezen vert gyökeret Pesten.

Földváry Gábor 1839-ben írt sorai sokat elárulnak arról, hogyan lett a színházalapítás nemzeti ügy, s miért támogatta Pest vármegye az intézmény megalapítását. „Félszázados forró óhajtása volt a nemzetnek, hogy Pesten, mint az ország közepettén egy nemzeti színház létre hozattassék, melyet a nyelv előmenetelesítésében a nemzetiségnek, mintegy kiegészítő részét, mindég sokkal nagyobb, sokkal mélyebb jelentőségű ügynek tartott, mint az más nemzeteknél, hol a színház talán inkább csak, és néhol egyedül csak mulatságnak helye: mert tudta azt, hogy nemzeti öltözet, szokások és nyelv közt ez utolsónak enyészetével megszűnik a nemzet is azon nemzet lenni.”

A Pesti Magyar Színházat Vörösmarty Mihály Árpád ébredése című előjátékával avatták fel. Az előjátékban Vörösmarty – ahogyan Gyulai Pál Vörösmarty Mihály életrajza című művében írta – jellemezni akarta azt a fél századot, melyben a hazafiak legforróbb óhajtásai közé tartozott az Akadémia és a nemzeti játékszín felépítése. Országos ügy volt mindkettő, s a nemzet fejlődésének, amelyet politikai intézmények nem támogattak, úgy szólván biztosítékai. „Vörösmarty még emelni akarta a hangulatot Árpád fölébresztésével, akit egy költő vezet a fölépült színház elébe. A színésznőt, akit az irigység, részvétlenség, megvetés, rágalom, csáb, kajánság és éhhalál szellemei üldöznek, Árpád védi meg. Vörösmarty a nagy honalapító égisze alá helyezi a nemzeti színészet ügyét, éppen, mint Kölcsey, aki azt a Játékszínről szóló beszédében az államférfiak figyelmébe ajánlja. A kor élénk kifejezése e mű, amely egyszersmind néhány rövid jelenetben a színház látogatására buzdítja a fővárosi közönséget, s megörökíti azt a derék napszámost, aki két álló hétig ingyen dolgozott a színház építésekor.”

A megnyitás napján – Rédey Tivadar szavaival – „kívül-belül félig készületlen volt az egész épület”. Rédey A Nemzeti Színház története című, 1937-ben kiadott könyvében összefoglalta, hogy ki, hogyan örökítette meg a nagy nap izgalmát: 

 

 

 

 

„Déryné naplója a zűrzavarnak mulatságos oldaláról számol be. Az udvar törmelékein át alig juthatni az öltözőkhöz; azok falai még meszeletlenek, bútorzatuk semmi, ládákból rögtönöznek asztalokat. A fogasokat falba vert szegek pótolják: Déryné új atlaszruhája csepegőssé nyirkosodik a vakolt falon. Az ezermester Telepi már kimaszkírozva, nagy ecsettel javítgat a díszleteken. Közben szédülnek a forróságtól, bár nem tudják, az augusztusi hőség vagy az öröm izgatottsága veri-e ki homlokukat.”

A legismertebb leírás Vörösmarty Mihályé, aki az Athenaeum olvasóit tudósította a jelentős eseményről: „Mészgödrök, homokbuckák kétfelől, elül vakolatlan tornác, egyenetlen, félig rakott út, benn asztalos, lakatos, színész, muzsikus egy rakáson; amazok csak alig tartóztatható fúróikkal és kalapácsaikkal, emezek papiros tekercseikkel próbán, mintegy a hely bírásáért vetekedve, mindnyájan sürgető munkában, az óra 11-re jár, s alig fél nap hátra, hogy a legelső pesti magyar színház megnyittassék. Eljött az idő, s a színház, mintegy a lehetetlenség dacára, megnyittatott.”

A legőszintébb véleményt Frankenburg Adolf fogalmazta meg Emlékiratok című művének második kötetében, mely 1868-ban jelent meg Pesten. Frankenburg színészként kezdte pályáját, majd színműírással próbálkozott. 1839–1840 között a Pesther Tageblatt kritikusaként bírálatokat írt a Pesti Magyar Színház előadásairól, 1845-től 1847-ig pedig tagja volt a Nemzeti Színház drámabíráló bizottságának.

„Nagy pompával ment véghez, mint az már szokás nálunk! A ház, a fölemelt belépti árak mellett is, annyira dugva volt, hogy mintegy másfélezer kíváncsi »hazafi«-nak szomorúan kellett visszafordulni, legkisebb hely sem maradván többé számukra. – Reggeli tíz órától egész hétig ácsorgott a »publicum« az ajtók előtt, s midőn ezek megnyíltak, a berohanó tömérdek sokaság (magam is közte voltam), anélkül hogy belépti jegyeit képes lett volna átadni, a padokat rögtön elfoglalá, úgyhogy a nőknek, kik utánunk jöttek, a padok végein kellett állongani, míg egyikünk vagy másikunk meg nem könyörült rajtuk s leültette őket. – A színház belseje szépen kivilágíttatván mindenkit kellemesen meglepett; a díszítmények csinosak voltak, a Neefe Hermannak (bécsi atyafi) becsületére váltak; a gépezetet Schütz, müncheni erőművész készítette. Leggyöngébb a hangászkar volt, mely újjá teremtését epedve várta a játékszíni bizottmány által kinevezett hangászati igazgató Róthkrepf Gábor.

 

Az előadást elég sikerültnek lehetett mondani. A Hánich karmester által (Erkel akkor még a német színháznál volt) szerzett igen középszerű, s még középszerűbben előadott nyitány után következett Vörösmartynak e célra írt Árpád ébredése című előjátéka, melynek egyes megragadó szépségű helyeit lelkesen tapsolta meg a közönség; nagyobb hatást azonban azért nem volt képes előidézni, mert kissé hosszú volt. – Ezután Szőllőssy Szathmári Saroltával s hat tanítványa nemzeti táncot jártak, mely szinte hosszabban tartott, mint kellett volna. – Végre mindezt Belizár című szomorújáték zárta be elég fényes pompával; illő méltánylásra azonban szert nem tehetett, mert nagyban terhelé a jelenvoltak szívét azon szomorító gondolat, hogy »egész Európa« (t.i. már akkor is azon boldog hitben ringattuk magunkat, hogy egész Európának nincs más dolga, mint reánk figyelni) ki fog bennünket e fonák választásért gúnyolni. Évtizedekig készültünk már egy magyar nemzeti színház fölépítéséhez az ország szívében – a németből fordított Belizárral nyitottuk meg azt!! – El sem hinné az ember, ha meg nem történt volna!”

 

A közönség szerencsére nem osztotta Frankenburg véleményét, s ha hihetünk Vörösmarty Mihály beszámolójának, valamennyi résztvevő átérezte a történelmi pillanat jelentőségét: „A közönség olyan volt, milyet várni lehete: kíméletes, komoly s minden tiszteletre méltó, tiszta hazafi örömében egészen elmerült; s ki e hangulatot nem ismeri, hidegnek mondhatná zajtalanságáért. De e zajtalanságban ámulat, mély érzelem s egy magát becsülő népnek méltósága volt.”

Az est fenségéből semmit sem vont le, hogy az udvari páholy sötéten tátongott. A nádort nem lehetett meghívni, hiszen díszhintója nem fért volna be a rendezetlen udvarra. Fáy András szerint lett volna egy ünnepélyesebb megnyitó, 1838. március 19-én, József-napon. Ezt azonban a nagy árvíz meghiúsította. 

 

Írta: Gajdó Tamás

 

Korábbi bejegyzések

 

Az utolsó primadonnacsata

2020. december 20.
 
A Fővárosi Operettszínházban hetvenöt évvel ezelőtt Jacobi Viktor operettjét, a Sybillt tűzte műsorra Fényes Szabolcs igazgató. Noha a színlap 1945. december 19-ére hirdette meg az előadást, a premierre végül december 20-án került sor. „A változásra a Vígszínháznak az a hirtelen elhatározása adott okot, hogy hétfőn és kedden még játssza a Dollárpapát, melynek Feleki Kamill az egyik főszereplője. A kitűnő komikus pedig a Sybill együttesének szintén tagja, s így semmikép sem vehetne részt az Operettszínház keddi házi főpróbáján. A színház ezért szerdán este rendezi meg a házi főpróbát, az operett: felújítása pedig csütörtökön lesz”– adta hírül a Kossuth Népe. [1.]
 
A békebeli, háromfelvonásos, kétprimadonnás nagyoperett színrevitelének az volt a nem titkolt célja, hogy a háborús évek szörnyűségeit elfeledtesse az emberekkel. Szabolcs Ernő, a darab rendezője, akit az 1914-es premieren még Borcsakov portásként láthatott a közönség, mindent elkövetett, hogy semmi ne emlékeztesse a nagyérdeműt az ínséges inflációs hétköznapokra. Bercsény Tibor pazar díszletei, a Nágay és a Szita szalon drága kelméi, Frank Irma elegáns kalapjai, Palugyai Károly szőrméi már önmagunkban elnyerték a közönség tetszését. A rendező azonban a nagyobb hatás kedvéért átemelte Jacobi Leányvásár című operettjének fülbemászó melódiáit is – a Dsiloló, a Kettecskén, a No, de méltóságos és a Ha lennék egy lánykának című slágereket. A biztos sikert azonban a főszereplők kiválasztása garantálta. A címszerepet Karády Katalinra, a Nagyhercegnőt pedig Honthy Hannára osztották. A véres második világháború cseppet sem ártott a két művész hírnevének; a két primadonna még mindig komoly rajongótáborral rendelkezett. Nem úgy a hajdani Sybill, Fedák Sári, akit a bécsi Donausender nemzetiszocialista rádióban való közreműködése miatt az új rendszer pellengére állított. Amíg a közönség azt találgatta, mikor lesz cukor; vajon valódi cukrot tesz-e majd Karády a darabbeli teájába, addig Fedák Sárit háborús bűnökkel vádolták meg, és elkezdődött népbírósági perének előkészítése.
 
Rátonyi Róbert visszaemlékezései szerint, Karádynál és Honthynál is nagyobb primadonnának bizonyult a nagyherceget alakító Sárdy János felesége. Sárdyné Ecker Lili váltig ragaszkodott ahhoz, hogy férjének pontosan középütt kell megjelennie a színpadon, ahová a díszlettervező történetesen egy portásfülkét tervezett. Hiába volt középtől valamivel jobbra egy szárnyas ajtó, azt végül csak a nagyherceg hadsegédei: Rátonyi Róbert és Gozmány György vették igénybe. Sárdyné addig nem nyugodott, amíg Bercsényi ketté nem vágatta a portásfülkét, ahol a Nagyherceg megérkezhetett a második felvonás első jelenetébe. [2.]
 
 
A Petrov szerepére szerződött Rákossy Tibor neve még ismeretlenül csengett a pesti közönségnek, mivel addig többnyire vidéki színházakban játszott. [3.] A kellemes hangú és megnyerő modorú bonviván játékát mindössze néhány évig élvezhette a fővárosi közönség. Rákossy 1947 elején kivándorolt Amerikába. A táncoskomikus-szubrett fronton Feleki Kamill tesze-tosza maflasága és a revütáncosnőből szubretté előlépett Hlatky Edit temperamentuma remek párosításnak ígérkezett. Hlatky Edit hazai karrierje ugyancsak rövid életű volt. 1950-ben elhagyta az országot.

 A színpadon a két sztárszínésznő között teljes volt az egyetértés. A színlapokkal még az igazgató is igyekezett kedvükre tenni azzal, hogy hol Karády, hol pedig Honthy szerepelt legelöl, a békesség kedvéért azonban leginkább egymás mellé nyomtatták a két húzónevet. A magyar színháztörténet utolsó primadonnacsatáját a közönség vívta meg. Drukkerek és ellendrukkerek szép számban megjelentek a nézőtéren. Mindenki izgatottan várta a nagy kedvencek színrelépését. A felvonások végére a fűtetlen színházban annyira felforrósodott a hangulat, hogy a lábdobogásokkal tarkított újrázásokba a főszereplők is belepirultak. „Felzúgott a »Karády, Karády«-kiáltás, majd az ellentáborból az ütemes »Honthy, Honthy«, hogy legott ráfeleljen az újabb Karády-kiáltás elsöprő fergetege” – idézte fel a bemutatót Deák Zoltán, a Színház című hetilap kritikusa. A békebeli Fedák Sári–Küry Klára premierek hangulatát hozta vissza „a két vetélytárs közös szerepeltetésének trükkje, ami nemcsak izgalmas produkció, nemcsak arra jó, hogy az azonnali összehasonlítás lehetőségével a szokottnál is erősebben fokozza az érdeklődést, de arra is, hogy hosszú időre elvegye az igazgatóság műsorgondját.”  [4.]

A Magyar Rádió 1945. december 25-én közvetítette az előadást, és a Pátria lemezkiadó is igyekezett kamatoztatni a darab sikerét. Alig tíz nappal a bemutató után már beharangozták, hogy Karády Katalin lemezre énekli a Sybill legszebb számait, a Sybill levele és az Illúzió a szerelem című dalokat. [5.] Fényes Szabolcs jól számított: a Sybill majdnem a szezon végéig kitartott. Az utolsó, egyben 150. eladásra 1946. december 14-én került sor. Ezt követően Jacobi operettje vidéken aratott sikert – gyakran a pesti előadás főszereplőinek közreműködésével. A Miskolci Nemzeti Színházban 1946. május 10. és 12. között Sárdy János, a Pécsi Nemzeti Színházban 1946 novemberében Karády Katalin vendégszerepelt. 
 
Az előadás rendkívüli népszerűségét mutatja, hogy két évvel később a Fővárosi Operettszínházban, 1948. március 6-án és 20-án megrendezték a Bolond Sybillt, a Jacobi-operett paródiáját. Az alkalmi produkcióban, amely éjjel 11 órakor kezdődött, a magyar színházi élet kiválóságait állították karakterükkel teljesen ellentétes szerepkörbe. A címszerepben Gombaszögi Ella, a teltkarcsú komika, Nagyhercegként pedig a kabaréból jól ismert Salamon Béla lépett színpadra. A kardalos hajadonok között Bajor Gizit és Lázár Máriát; valamint az 1945-ös bemutató sztárjait: Karády Katalint és Honthy Hannát találjuk. A szünetbeli közzenét a táncdalénekesként bemutatkozó Timár József szolgáltatta. A fergeteges mulatság első előadásának bevételét a Magyar Vöröskereszt javára, a második este jövedelmét pedig a színészszakszervezet üdülőjére fordították.
 
A színházi adattár az 1914. február 27-i ősbemutatóval együtt összesen ötvenkilenc Sybill-bemutatót tart nyilván. 
 
Írta: Péter Zsolt
 
Jegyzetek:
---------------------------------
1. N. N.: Nem 19, hanem 20 a Sybill-felújítás időpontja. Kossuth Népe, 1945. december 15. 2.
2. Rátonyi Róbert: Operett II. Zeneműkiadó Vállalat. Budapest, 1984. 193.
3. Eredeti neve Rákos Tibor, 1945-ben változtatta meg Rákossyra.
4. Színház, 1946. január 1. 7.
5. Demokrácia, 1945. december 20. 8.